Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


mintha még élnél

2009.01.03

Amit hoztál… (részletek)

 

Antinak, levél helyett

 

 

Amit hoztál,

a rácsos ágyat, falvédős falat,

papsajtos gyepet, végighempergett

árokpartot, belakott ágkoronákat és

elhallgatott mondatokat, befejezetlen

társasjátékot és mesét, ajtó mögül a

krimi hangjait, éjszakai beszélgető-

társad elfelejtett nevét, ezt az egész

álomba szuszogást, hiába ébredsz

hajnalok hajnalán, a rettegett éjszakát,

aranyos szkarabeusz, görgeted tovább,

vagy görög az magától is, mint amikor

sziszüphosz focizni kezd a lejtőn.

 

 

Magasra került a léc,

észre se vetted, naponta bújtatok át

alatta. Bújócskáztatok még a lavórban is,

milyen lehet egy óriás teknősbéka. Anyátok

szívhalál kerülgette, mikor a lavór elindult.

Szívhalni persze könnyű, mikor az ember

se nem huny, se nem búj. Bújj zöld ág alá,

tyúkólba, fűbe, paradicsombokorba, lavór

kiborított vizébe, változz szívhallá, haltüdő-

vé. Idővel megérted, szívhalni mégse könnyű,

és szívesebben lennél ma is hunyó inkább,

mint akit halálra keresnek. Magasra került

a léc, naponta bújsz át alatta, szívedre ne

vedd már megint, elég csak észre.

 

 

Ami a szíveden, az a szádon,

szívtad volna az anyanyelvet, nyelvelted

volna még sokáig, böfögted volna anya-

vállra, nem rándítottál volna vállat, a sok

volna se ismétlődne, elhallgatásig. Anya

szája körül szigorú ráncok. Úgy szívta a

Fecskét, mint apa a Tervet. Az erővonalak

füstté váltak. Te csüggtél volna szótlanul,

de csak csüggedned engedett a vállad,

teremtett társat, vele beszélgettél álmatlan

éjszakákon, nevét meg elfeledted. Ez az

elfelejtett név csüggeszt azóta, tesz szót-

lanná, majd fecsegővé. Fecskéid minden

évben kirepülnek, te meg füstölögsz utánuk,

bár legszívesebben mindet visszaszívnád.

 

 

Kiöntötted a szíved

az élire vasalt ruhák közt, itatóspapírként

szívták magukba, anya nem vette észre,

füzeteket javított, piros tintáját itatta. Idegeire

mentél ilyenkor, négykézláb közelítetted meg

az ajtót, loptad be magad a metlaki tükrén,

hűvös volt a kő, ahogy az arcod ráfektetted.

Nem érezted az élit. Félni a kisszobában

szerettél, szaladtál be a puha sötétbe, ami

a konyha fényét felitatta. Most nem lehetett

szaladni. Tükörkúszással haladni legfeljebb

előre, mint egy tükörgyík, eltűnni a ruhák

közt, hasalni a szekrény mögött a sarokban,

hallgatni, ahogy telik a szíved, kiönteni,

mintha még élnél.

 

(Quasimodo-emlékdíjas vers, korábbi megj.: Magyar Napló 2007/9; Kellei György: Hárs a Tagore sétányon 2007)

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.