Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Otthon, másként

2009.01.03

Otthon, másként

 

„…miért jó családi házban lakni. Mert, ha kimész az ajtón, még akkor is otthon vagy.” (Filip Tamás: Mentés, másként)

 

Anna lányom mondta hét évesen, miután néhány éven belül a harmadik helyre költözködtünk: „Én lakni akarok”.

 

Kiskunfélegyháza. Kisváros, ahol lassan egy évtizede élünk. Már a találkozás imprintingje is, a dupla platánsor, ami a vasútállomástól indul. Kevés helyen éreztem magamat azonnal otthon. Kevés helyen talál otthonra egy idegen.

 

Szolgálati lakásunk bejárati ajtaján, korábbi rendeltetésére emlékeztetve, ottmaradt a kis tábla: SZERETETOTTHON. Négy évig éltünk benne.

 

A szolgálati lakást szerettük volna megvenni. Ám a ház „nem adta magát”, szüntelen akadályok gördültek a vásárlás elé, amit végül egy rágalom betetőzött. Azonnal döntöttünk, s egy héten belül már tudtuk, hogy azt a házat vesszük meg, amiben jelenleg is élünk. Első látásra beleszerettünk. Régi polgárház, magas szobákkal és ablakokkal, lakható terekkel. Amik a költözésnél, pontosabban a bebútorozásnál néha megtréfáltak: sehogy se volt pontos, ha így mértük, ha úgy mértük, a falhosszúság. Aztán egy ismerősünktől megtudtuk, hogy a zsidó házakban sosincs derékszög. Amit ember épít, nem lehet tökéletes. A felismerés, hogy egy hajdan elhurcolt zsidó család házának felét vettük meg, később bizonyos lett. És bizonyos az áldás is, hisz minden eddigi életterünknél otthonabb ez az otthon. A falba építve valahol ott van: „Sömá Jiszráel…”

 

Nemsokára helyükre kerülnek a képek,

a könyvespolc, mint bástyafal mered.

Az aranyozott keret megpattant sarka

majd megint pironkodik, és a megkopott

rojtok lábunk alá simulnak. Az ablak előtt

gesztenye vált le epret, szilvát, ezüstfenyőt.

A kertben a régi szedertő. A szomszéd

veszekedése áthallatszik, a hátsóudvaron

gyerekzsivaj. A befalazott folyosó megnyílik

újra, a töredezett kőmintákon cipők kopognak,

a doktor úr itthon? A doktor úr nincs, már régen,

nem tudja, meghalt. Akkor megszégyenülnek

a léptek az újsütetű gránitlapon, s nem tudják,

feltűnés nélkül inkább, az udvar felé, vagy az

utcára mégis a falon keresztül.

 

(A falon keresztül)

 

Hosszú keskeny folyosó, az utcára nyíló ajtóval, amit később, egy átalakítás után befalaztak. Dédszüleim háza, a Felek-ház is ilyen volt. A folyosóról nyílt Sanyi bácsi lakrésze, itt volt a rendelője. Titok lengte körül és orvosságszag. Később, mikor már nagyszüleim éltek ott, ezt a titkot szerettem a ház minden zugában.

 

Szerettem hallgatni a felnőttek beszélgetését, reccsent a kanapé, a vesszőfonatos szék a szőlővel befutott verandán, és én nem mentem játszani azért sem. Az ünnep tetőfokára hágott, nagybátyám, Jenő bácsi még érvelt, miközben nagyapám készülődött, hogy elmondja történetét, hogyan szökött haza az eperjesi tanítóképzőből ’19-ben, az újdonsült határon keresztül. Sokadszor hallgattuk ugyanazzal az áhítattal, és én akkor még nem tudtam, hogy ebből vagyok, ebből az átszökésből.

 

Felek Etelka. Tanyán él, kislibák közt, húszholdnyi feketeföld a Permeckicsárda mellett. Nem egy nagybirtok, de telik a faluban kertre, házra. Testvére doktornak tanul, erre is telik, ő meg képzőbe készül, Szarvasra jár majd, szekéren viszi be apja. Jó lesz tanítófeleségnek, csak emelkedjék ki innen. Jön is a tanító nemsokára, leánynézőbe, úri fehér ruhában. Van már ugyan gyereke kettő, elvált, meg ezt-azt még suttognak róla a népek, de azért lerí róla, hogy városi ember, hiába él falun már évek óta. A fejéshez sem ért, lám, tehénszaros lesz, de akkor is gavallér. Jó lesz hát tanítófeleségnek, hetven-nyolcvan gyerek mellett elkél a képzett asszony a háznál, úgyis ide jönnek minden bajukkal. Most falun él, kislibák közt, a népek meg jönnek, jönnek csak egyre.

 

Kézzel mosott, pedig ott állt a mosógép. Így lehetett köze minden ruhadarabhoz, köze hozzánk. Úgy szorította a nyakamat mosakodás közben, mintha jobbágyok nyakravalóját testálta volna. Pedig csak a szutykot sikálta.

 

Pillát növesztett és

homlokot ráncolt, miközben

pókhálózta a csöndet.

 

Szinte fájt, úgy szorított,

amíg nyakamat, fülemet sikálta.

Szégyellem, felszisszentem.

Hallgatott. Nem szólt.

Szinte fájt.

 

Megszikkadt, pergamen bőr.

Rajta az írás, kósza ráncok.

Arc könyve.

Tenyerek könyve.

 

                                   (Emlék-ráncok)

 

Szüleim nyugodtan engedtek ki az utcára játszani, még kicsi gyerekként, nem szöktem el, csak egyszer. (A szökős gyerekeket bezárják.) Akkor se szöktem, csak meglátogattam nagyapámékat a falu túlsó végén. Végig kellett menni a főutcán, aztán a vasút utcáján jobbra, egész a Bera-házig, amit béreltek akkor. Mikor betoppantam, először nem hitték, hogy egyedül jöttem. Aztán biciklivel vitt haza nagyapám, ne izguljanak értem sokáig.

 

Kedvenc családi filmünk, az Én és a Nagyapám. A gyermekkönyvtár videotárában fedeztem fel, mint relikviát a régi időkből. A film klasszikus úttörőtörténet, az úttörőcsapathoz megtérő rossz fiúról és az őt nevelő analfabéta nagyapáról, akit az új idők rendje még írni/olvasni is megtanít. Ruttkai Éva játssza a tanárnőt, aki mindent megtesz a nép fiáért, utánamegy, még a nadrágját is megvarrja, csak megnyerje a demokráciának. Tendenciózussága ellenére van a filmben valami naiv báj (a rossz fiú szavajárása: „Meg lehet próbálni”), talán ezért szeretjük. Vagy csak ösztönösen érezzük: ebből vagyunk, ebből a tendenciából?

 

Nagyapám tanító volt. Néptanító, faluja mindenese. Levente- és tűzoltóparancsnok, KIE vezető, kántor. És még ki tudja. Apám is tanító lett. Nem tanulhatott kedvére – állatorvos szeretett volna lenni –, állítólag nem tellett a tanítói fizetésből. Bár ezt neki soha senki se mondta. Mégis, úgy vette a kötelességet magára, mint az iskolaköpenyt. Emlékszem a mozdulatra.

 

Apámat gyakran hívták a pártbizottságra – iskolaigazgató volt –, nem kellett ahhoz ügynökké lenni. A bizalmas beszélgetésekről nem készültek jegyzőkönyvek. Szólt a telefon, Sanyikám gyere, és Sanyikám ment. Így folyt az élet. Otthon nem voltak bizalmas beszélgetések. Felmondtam a leckét, játszottam, félelmeimről nem beszéltem. A háború ott bujkált velem. Nagyapám mesélt róla, vagy a híradóban láttam, mikor megvettük az első tévékészüléket? Már nem emlékezem.

 

Féltem a háborútól. Pontosabban a bombázástól, amiről volt egy szörnyű álmom. Hogy honnan vettem, nem tudom, mert nem volt még tévénk akkor. Sokáig rettegtem, amikor repülőgépek húztak el fölöttünk. Emlékszem, hogy kint voltunk egyszer apával az udvaron, amikor vadászrepülők jöttek, és én nem mertem neki szólni, csak közelebb húzódtam hozzá. S még arra is emlékszem, hogy olyan fojtott volt néha otthon a légkör, mint bombázás közben. A ki nem mondott szavak robbantak olyankor. S én akkor se mertem szólni.

 

Akkor esküdtem bosszút először, amikor veszekedtek. Az udvarról jöttem be észrevétlen, azt hitték, játszom, a szobában már kúszva közelítettem meg az ajtót. Azóta kúszva közelítek meg minden mondatot, nem tudva, mikor áll bosszút.

 

A konyha és a hálószoba közt általában nyitva volt az ajtó. Mi a konyhában tartózkodtunk, a szobában le volt kapcsolva a villany. A konyhából be lehetett szaladni a szoba sarkába az ágyak és szekrények között, ahol a legsötétebb volt, és ott lehetett félni. A félelem vonzott, hát beszaladtam, aztán vissza a konyhába gyorsan. Aztán megint és megint. Eszembe se jutott, hogy be kéne csukni az ajtót.

 

Előadás Szabó Magda életművéről. Szíven üt egy mondat: „Szerettem biztonságban félni.”

 

19 évesen írtam le ezt a két sort: Álmomban összedőlt a ház, / tégláit azóta rugdosom.

 

Azóta többször: Idegen vagyok köztetek.

 

Anya hat éves koráig nem tudott csak tótul. Az iskolában tanult meg magyarul. Néhány év múlva már ő tanította magyarra a kisebbeket. Tanítónő lett. És nem beszélt tovább tótul. Én legalábbis soha nem hallottam őt az anyanyelvén megszólalni. Pedig ha hazamentünk a Szelják-tanyára, körülötte még mindig tótul folyt gyakran a beszéd. Én persze nem értettem. Így lett nemlétező anyanyelvem a hallgatás nyelve és az elhallgatásé. Létező anyanyelvem pedig magában hordja azt az ellentmondást, amit egy felvett nyelv jelent: a nem megfelelést. Otthon és idegen-lét együttesét.

 

Talán a hegyen túl

születtem, onnan hozott át anyám egy kosárban,

s itthagyott, mielőtt az utolsó csomót megkötötte,

az utolsó fogalmazásdolgozatot kijavította volna.

Csendesen tért vissza az elhagyott nyelvbe, s tudom,

hallgat azóta is. Füle már rég nem ezen a világon,

ahol jövevényként próbált otthonra lelni, de mindig el-

vétette a hangot, vagy a hang vétette el őt. Sohasem

imádkozott, sohasem szólalt meg anyanyelvén az én

emlékezetemben. Hogy az övében mi járt, nem tudom.

Talán a hegyen túl hallgatta az öregek beszélgetését

és hallgatását, talán ottragadt csitri szívverése,

koszorúba font igyekezete.

 

                                               (Meg sem érintvén – részlet)

 

Majoros Sándor: Meghalni Vukovárnál c. művében otthon / otthonvesztés (itt: menekülés) ellentétéről ír, mely egy „nemzetből és nemzetiségből összetákolt országban” nemcsak háború idején van jelen. „A nyugalom, s vele együtt az otthon állandósága csupán illúzió. Bármelyik pillanatban jöhet egy politikus, aki fölpiszkálja az emberekben lapuló csürhét, s akkor rájövünk, hogy Tamási Áron szépet mondott, de nem igazat. Az igazságot a szétlőtt városokban kell keresnünk, s ha mindenáron ragaszkodni akarunk Tamási életértelmezéséhez, akkor azt kell mondanunk: azért vagyunk a világon, hogy valahol meneküljünk benne.”

 

Kamaszkoromban szinte menekültem otthonról.

 

A menekülési kényszer tart azóta is. Arra azért vigyázunk, hogy ne ez hajkurásszon. Mégis, átlag négy évente költöztünk Mónival, egyik faluból a másikba, míg itt Félegyházán kikötöttünk. Féltünk, itt se maradunk sokáig. Azóta eltelt két költözési periódus. Az első végén valóban költözködtünk, városon belül, a második végén, most nyáron, átalakítottuk a lakást. Bővült, új külső és belső terekkel, bár az alapterülete nem változott. A menekülés iránya tehát a differenciálódás, strukturálódás lehet.

 

Amit hoztál, a rácsos ágyat, falvédős falat, lóherés gyepet, végighempergett árokpartot, belakott ágkoronákat, elhallgatott mondatokat, befejezetlen társasjátékot és mesét, ajtó mögül a krimi hangjait, éjszakai beszélgetőtársad elfelejtett nevét, ezt az egész álomba szuszogást, hiába ébredsz hajnalok hajnalán, a rettegett éjszakát, aranyos szkarabeusz, görgeted tovább, vagy görög az magától is, mint amikor sziszüphosz focizni kezd a lejtőn…

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.