Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Interjú a Quasimodo-díj kapcsán

2009.01.03

 

Kép Búvópatakként rejtőző versvilág

 

Beszélgetés az emlékdíjas Miklya Zsolt költővel

 

 

Amikor megtudtam, hogy a Kiskunfélegyházán élő Miklya Zsoltnak ítélte a zsűri az idei, tizenötödik Quasimodo-emlékdíjat, rögtön hívtam a tudakozót és megkérdeztem a telefonszámát. A költő tőlem értesült először a jó hírről. 2006 szeptemberében már találkoztunk Füreden, így gyorsan megtaláltuk a közös hangot, aztán az interneten keresztül elkészült az interjú.

 

– Hol nevelkedtél, mit jelentett a táj később az életedben, költészetedben?

 

1960. október 22-én születtem a Békés-megyei Csorváson. Anya születésnapján. A szomszédban, a főút felőli sarkon volt a szülőotthon, csak át kellett őt kísérni. Apai nagyanyám bátyja volt a szülészorvos, a legendás Felek doktor. Gyerekkorom meghatározó terévé vált ez és a rá merőleges utca, bejárható/-játszható és bejárhatatlan tereivel. Szüleim, apai ágon nagyszüleim pedagógusok voltak, apa ráadásul évtizedekig iskolaigazgató, ami külön státuszt (és stigmát) jelentett nekem a faluban, ám ez az utcaszeglet valódi otthont, védelmet és szabadságot adott árokpartjával, fáival, házaival és kertjeivel. A távolságot, a messzit, amit azért át lehet hidalni, a falu túlvégén, a vasútállomás utcája jelentette, ott volt apai nagyszüleim otthona. Mindez így eléggé zárt világnak, magánterületnek tűnik, de különös módon e szűk tér és táj, e tér- és tájszűke, hogy játsszak kicsit a szavakkal, jelentette mindig is az origót, a visszatérés, bejárás és -játszás, bejárhatatlanná tágulás tereit. Alkotóilag is, és nemcsak tematikusan, anyagában, hanem mozgásaiban, szerkezetében, irányaiban is.

 

– Tanulmányaidról mondj néhány szót, s benne az irodalom szerepéről, a költői predesztinációról.

 

Érdekes a kérdés, hogy hol bujkált bennem a költő, mondjuk még Csorváson, ahol tanári hatásra inkább a matematikában mutattam értékelhető teljesítményeket, s ahol hiába volt apa irodalomtanár, a klasszikusok rendbe rakva álltak, s nem nyíltak meg a polcon. Annál inkább a fantáziám, játékban, ábrándozásban, amiben Matyi bácsi, a clownszerű, művészbeütésű szomszéd volt első mesterem. Aztán Imre Miska (mindenki így hívta, diákok, tanárok is), magyartanárom és osztályfőnököm a gimnáziumban (a hódmezővásárhelyi Bethlen Gábor Gimnázium), aki azóta régi magyar irodalmat tanít a debreceni Kossuth L. Tudományegyetemen. Órái előadások voltak már a gimiben is, s lelkesítő személyisége, értő versszeretete nélkül ma aligha írnék, vagy legalábbis nem így. Az ő hatása térített a bölcsészet felé, de a költői pálya mellett akkor még nem tudtam dönteni. Csak írtam, egy kötetnyi verset. Az ELTE néprajz-történelem szakán kezdtem tanulni aztán, de nekem nem működött, abbahagytam. A versek is abbamaradtak. Próbálkoztam több mindennel, végül is a tanításnál kötöttem ki, a gyerekek világa volt az egyedüli, ami élni inspirált. A Debreceni Tanítóképző Főiskolára kerültem, ahol megismerkedtem későbbi feleségemmel, Luzsányi Mónikával. Vele, beszélgetéseinkkel folytatódott az élő irodalom. S azzal a képes beszéddel, ami Makoldi Sándor művésztanár rajzóráin érintett meg, az ő hatására kezdtünk a kép jelentésével, a képi jelvilággal foglalkozni. Aztán falura költöztünk, tanítani. Tíz évig tanítottam, három faluban, főleg alsó tagozaton. Sokat tanultam a gyerekektől, alkotó pedagógia volt, igazi kaland és játék, már amikor jól sikerült. Miattuk kezdtünk el írni, mert mindig másra volt szükség, mint amit a tananyag szűksége kiszabott. Tanítva tanultunk tehát, miközben sorra születtek gyermekeink, s mi meg tudtunk maradni gyermeknek is, alkotónak is. Ebből nőtt ki aztán egy nagyobb önállóságot igénylő és jelentő alkotói, szerkesztői kompetencia. S hogy hol bujkált közben a költő? Mindenben, ami játék, a kifejezhető/kifejezhetetlen határán történő oda és vissza mozgás, jelentés-szenvedély.

 

– Jelenleg Kiskunfélegyházán élsz. Mivel foglalkozol? A népes család és az alkotás harmóniája. Mit jelent a vidéki életforma? Hátrány vagy előny?

 

Kiskunfélegyháza gyönyörű kisváros a homokon, egy valamikori tenger helyén. Talán innen is a déli derű. Elsőre megfogott, s azóta sem csalódtam, kultúra-termő vidék. Minden vidék más és más arculatú, én így használom ezt a szót, mint valamiféle karaktervonást. És egymás mellé rendelve élnek bennem vidékek, sohasem értettem azt a szemléletmódot, amely a főváros alá rendel valamiféle lefokozott „vidéki” létet. Megszokni, elfogadni sem tudtam, nekem Budapest is egy vidék, sőt nem egy, sok vidék. Ecsegfalván, a puszta közepén volt első szolgálati helyünk. Itt ért utol Isten hívása minket – hiszem, kegyelmi pillanatban – , ami aztán további szolgálatokhoz vezetett. Egyházi iskola, Dévaványa, majd Csorvás, hitoktató-szak a főiskolán, pedagógiai, hitoktatói segédanyagok szerkesztése, logikusan következett a lépés, keresni egy kiadót, amely foglalkozik az anyagainkkal. Kiskunfélegyházán találtunk ilyet, a Damásdi Dénes vezette protestáns Parakletos Kiadót (hivatalos nevén Parakletos Könyvesház). Én már a kiadó szerkesztője voltam, amikor Dénes egy tragikus betegségben meghalt, természetes volt hát a Félegyházára költözés, vinni tovább a kiadót, csapatmunkában tovább. Ma is ez a kenyérkereső foglalkozásom, hitoktatói anyagok, játékok, hitmélyítő irodalom szerkesztése, szöveggondozása. A folyamatos, inspiratív szövegmunka érlelte, vitte tovább a sokáig búvópatakként rejtőző versvilágomat is. Egyszer csak újra felszínre tört. Jó évtizede már ennek, s azóta nem lehetetlenítette el sem a munka, sem a család. Sőt, ez is csak inspirál. Öt gyermekem, Anna, Eszter, Attila, Emese, Csanád által kapott verseim már több kötetet megtöltenek, s bízom benne, hogy nekik is sokat jelent az az intenzív alkotói légkör, amiben növekednek. Hisz Anna, a legidősebb, már szintén ír, eredeti, érett hangon, most kezd publikálni. S a kisebbekben is ott motoszkál az alkotásvágy, hol így, hol úgy mutatkozva meg. Ami sokszor zűrzavarnak tűnik inkább, mint harmóniának, de hát ki tudja azt pontosan definiálni, mi a harmónia.

 

– Költői, prózai publikálások. Mikor kezdődtek pontosan? Önálló köteteid.

 

Már említettem a pedagógiai indíttatást, indulást. Első publikációnk közösen jelent meg Mónikával, egy olvasónapló-sorozat kisiskolások számára, a Mozaik Kiadónál. Ma is használják még az iskolákban. Nincs most hely arra, hogy minden pedagógiai jellegű, alkalmazott irodalomnak tekinthető írásom ill. játékom felsoroljam. Csak azokat említem, amelyeket már önálló költői-írói nyelvnek tekinthetek. Első verskötetem a Parakletos Kiadónál Lét-ige címmel jelent meg 1999-ben. Húsz év anyagából válogattam, jellemzője az istenkereső, önvizsgáló hang, „érett, de zárt világ”, ahogy későbbi kritikusom megjegyezte. Ezt aztán áttörte a kortárs irodalommal való katartikus találkozás. Csak néhány név: Baka István, Visky András, Tolnai Ottó, Takács Zsuzsa, Schein Gábor, Marno János. Eredménye, a szövegérés és -differenciálódás odáig vezetett, hogy irodalmi lapokban kezdtem publikálni. 2002 óta rendszeresen jelennek meg verseim, többek között a Bárka, Holmi, Jelenkor, Magyar Napló, Alföld, Parnasszus hasábjain. Közben két gyermekverskötetem jelent meg a kiadónknál, az Ezüstszín fonál (2002), és a Pityu azt mondja… (2004) Az előbbiből sokat meg is zenésített a Paulik családi zenekar, CD-n is megjelent, Dúdoló címmel. A Harmat Kiadónál jelent meg Történetek a Pirosoviból (2004) című mesekötetem, melynek illusztrációiért Kállai Nagy Krisztina Év Gyermekkönyve díjat kapott. Több gyermek- és kamaszverskötetem áll kéziratban, kiadót keresve, illetve támogatásra várva, mert sajnos Magyarországon a gyermekirodalom támogatottsága létminimum alatti. S évek óta szintén kiadói kálváriáját járja felnőtt verskötetem, mely minden forduló után érik, gyarapszik, s amely remélhetőleg nemsokára révbe ér.

 

– Feleséged, Miklya Luzsányi Mónika egyre ismertebb, sikeresebb írónő. Mit jelent ez a kettősség a családban, az életetekben?

 

Soha nem éreztem kettősnek a mi alkotói utunkat, párosnak inkább. Persze voltak és vannak konfliktusok, hol egyikünk, hol másikunk lép nagyobbat előbbre, amit nem is a díjak vagy megjelenések jeleznek feltétlenül. Mégis, alapvetően a beszélgetésre épül kapcsolatunk, ez tartja össze, húsz év után is, a mindig megújuló kommunikáció. Ami testbeszéd és hallgatás is, persze. Szóval, az együttrezgés, közös rezonancia folyamatos és megújuló, ami műhelyszerű együttműködést, összjátékot és dialogizáló szövegalakítást is jelent, a két „életmű” számtalan ponton átszövi, -szálazza egymást, indulásunkkor szőni is együtt kezdtünk egy ormánysági kis faluban. Közös mesterünktől, Margit nénitől tanultuk, hogy szőni annyi, mint imádkozni. Szöveget, textúrát létrehozni nem kevésbé. A siker ehhez képest másodlagos. Pontosabban, az igazi siker, az a mindenkori kegyelmi állapot, amelyben egy-egy írás megszületik, mindegy, vers vagy próza. Aztán a kor befogadói kultúrája eldönti, mit vesz meg és mennyiért. A próza ma kelendőbb. A költőnek persze mindig is nehezebb dolga volt. Ráadásul olyan gazdag országban élünk, ahol minden ötödik bokorban vers terem. Sok a jó költőnk. Megtanultam hát várni. Az, hogy negyven év körül kezdtem csak publikálni, ebből a szempontból jóra fordult. Az idő a legjobb szűrő. Itt dől el számomra, ebben a szorosban, költő vagyok-e valóban. Nem akarom elkiabálni, mert nincs a birtokomban. Fordított inkább a viszony. A vers vesz újra és újra birtokba engem. Vagy, akitől vers-imáim, vers-játékaim kapom. Mert e kettő sem mond egymásnak ellent.

 

– Mióta figyelsz a Quasimodo költői versenyre? Mikor díjaztak és hányszor?

 

Általában csak akkor küldök egy pályázatra anyagot, ha a tematikája vagy a kiírás egyéb vonatkozásai megmozdítanak bennem valamit. Ez történt a Quasimodo költői versennyel is. Kb. három éve találkoztam a kiírással először. Nem ismertem még Salvatore Quasimodo költészetét. Gondoltam, itt az alkalom, hogy megismerkedjem a verseivel, aztán majd meglátjuk. Rögtön megfogott a tömör, balladai vagy drámai sűrítésű hang, az ilyen sor(s)ok: „Az öröm kétszer / soha nem ragyog fel.” (A vándor) Válaszra inspirált, dialógusra, mely több verset is termett, megerősített a sűrítés, mint költői eszköz szerepében, dráma és vers találkozásának lehetőségében. Drámai és sorsmeghatározó volt az is, hogy ott lehettem a költőtalálkozón, s hogy valódi találkozást, inspiráló beszélgetéseket hozott. Elismerő oklevelet kaptam 2005-ben, hasonlóan 2006-ban is.

 

– Hogyan fogadtad az emlékdíjat? Mire sarkall az elismerés?

 

Annyit be tudtam mérni, hogy esélyes vagyok. Két nagyon erős verset küldtem, erősebbeket, mint eddig. Három év alatt sokat érett a versvilágom, új költői eszközökkel gazdagodott, miközben az említett drámai sűrítés megmaradt. Sőt, még sűrűbb lett. De hát, aki sűrűbe nyúl, soha nem tudhatja, hogy az másnak mit jelent. Így aztán őszintén meglepett, miközben mégis természetesen fogadtam az elismerést. S persze örömmel, ami ugye, ebben a formában nem ragyog fel többször, egyedi, különleges. Köszönöm. Hogy mire sarkall, azt még nem tudom. Előttem áll. Fogadkozni nem szeretek, terveim rendre másképp sülnek el. Nincs akkora fantáziám, hogy el tudjam képzelni, ami következik. Odabízom a jövőt. Most az a dolgom, hogy kötetemet rendezzem, elvarrjam a még kilógó szálakat, s elengedjem. S szeretném folytatni, persze. Folytatódni, folyamatban maradni. Mondhatni, folyamat-függő vagyok.

 

– Mit értesz folyamaton? Kérlek, erről még beszélj!

 

Számomra a lét folyamatszerű. Töréseivel, hiátusaival együtt. A rögzítés, alkotás, mint materializáció, szintén folyamatában él. A tárgy, a termék, amit létrehoz, önmagában halott. Akkor kel életre, ha egy új folyamatba kerül. A verstárgy arra való, hogy inspiráljon, mozgásba hozzon egy belső folyamatot, egy befogadó, dialogizáló, újraalkotó folyamatot, amiben költői és befogadói én találkozik, s e találkozás eredménye valamiféle elmozdulás. Ez történt az Amit hoztál… ciklus születésekor is, hisz ez a vers valóban dialógushelyzetben született. A www.dokk.hu irodalmi portál adott teret annak a beszélgetésnek, amely versekben, versértelmezésekben, levélszerű közlésekben tavaly ősszel lezajlott. Fő beszélgetőtársam, nicknéven, Anti volt, aki a megtévesztő név ellenére nő, s hangja a húgomat, a vele való gyermekkori kapcsolatomat idézte fel. Neki ajánlottam a verset. Mások is beleszóltak, -szólhattak a beszélgetésbe, versekkel is, így egy izgalmas interaktív, műhelymunkaszerű folyamat keletkezett.

 

Kellei György

 

 

(In: Kellei György: Hárs a Tagore sétányon. A Quasimodo-emlékdíj 15 éves története. A Balatonfüred Városért Közalapítvány kiadása, Balatonfüred, 2007, 172-177. old.)

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.