Marci Kandúr hazatér
Miklya Zsolt
Marci Kandúr hazatér
verses mesedráma kilenc énekben
Vizi János grafikáival
Parakletos Könyvesház 1998
Első gyermekverskötetem. Szülőfalumban, Csorváson született, akkor még itt éltünk. Mónika találta ki a szüzséjét, dramatikus formában, ezt írtam át és tovább versbeszéddé, amelybe beleszövődtek saját életünk, s a falusi lét titkai, rejtett viszonyrendjei is. S mivel még tanítottam, óhatatlanul érződik a tanító szándék, ami nem tesz jót a szövegnek. De a szöveg jót tesz a tanításnak, így hát a Marci kandúrt sokan szeretik, gyerekek, felnőttek, azóta is.
Csorbakúton, ebben az alföldi kis faluban él Marci kandúr, egy hegyes bajszú, büszke léptű macskaúrfi, aki vagy ennivalóra vadászik, vagy a napsütésben heverészik. Ám egy napon, miután elcseni a kamrapolcon felejtett véreshurkát, telhetetlen macskagyomra új kalandra csábítja, s találkozik Csicsőrkével, a daloskedvű kismadárral. Mielőtt bekapná, meghallgatja a madár könyörgését, aki békességre, szeretetre hivatkozik. A hitetlenkedő Marci jót nevet ezen, s megígéri Csicsőrkének, hogy szabadon engedi, ha csak egy valakit tud mutatni, aki igazán szeret. Elindulnak hát kereső útjukra, s velük együtt bepillanthatunk a csorbakúti családok életébe, Burúkék, Talyigásék, Mezőfalviék és a többiek csorbán-szerető világába.
Csorbakúti kertek alján egy
keréknyom kanyarog, jobbról
kukoricaföldek, bennük sarjadó
sorok, balról krumpli, répa,
zöldség, gyümölcsfák közt
megbúvón, keréknyomban
fürge léptek,
hogy mifélék,
úgyis tudod, de azért
elárulom.
Csicsőrkének lábnyomában
Marci elmerengve lépked, azt se
tudja, merre járnak, míg az
istállóhoz érnek, csak az ócska
deszkabódé józanítja ki megint.
– Hát ez meg miféle ól itt,
hiszen mindjárt összedűl? – s
bekukkant egy repedésen,
hogy megnézze, vajon ki
lakik belül.
Benn a házban,
mert mégiscsak házról van szó,
füsttől fekete falak,
egy-két rossz szék, konyhaasztal,
konyhaszekrény,
benne csorba poharak.
Ám a falon néhány fénykép,
lám, a sötét háttér előtt,
különösen jól mutat.
A képeken versenylovak,
egyik száguld, mint a szél,
a másik egy akadályon
ugrik éppen,
lovasával a nyergében,
szinte úszik, mégse fél.
Képek előtt az asztalon 
kipakolva füzet, könyvek,
fölébük egy csacsi görnyed,
s szorgalmasan bólogat:
– Tizenegyből hét... egyenlő...
tizenegyből hét... az annyi...
annyi... mennyi... ugyanannyi,
mint hetet a tizenegyből...
az egyenlő... gyenlő... gyeplő...
ahogy ugranak serényen,
ahogy sörényük lobog!
Papa is az akart lenni,
versenyló nyomába menni,
most követ hord, s háborog.
De én úgyis megmutatom!
Csak a fülem,
a két fülem hosszú nagyon,
biztosan zavarni fog.
Nem baj, akkor levágatom! –
szól a csacsi, s görnyed újra,
mindhiába fújja-fújja,
hét, tizenegy – egyremegy,
versenylovak és a számok,
kavarognak, mint az álmok,
és fejében
úgyis menthetetlenek.
[…]
deszkakordé
bukkan föl a fák mögül,
szürke szamár húzza lassan,
olyan lassan,
mintha benne
mázsás kőrakomány lenne,
pedig üres,
s üressége is teher most,
hogy az iga megfeszül.
Talyigás Ödön, a kordé
egyszemélyű vontatója
fejét lógatva, fáradtan
lép a deszkaistállóba,
és lerogy egy konyhaszékre,
fiát észre sem veszi,
hosszan maga elé bámul,
hallgat egyre,
míg csendjéből
egy suttogás fölveri:
– Úgyis versenyló leszek...
– Mit csinálsz kicsi fiacskám,
mi jóról gondolkodol? –
kérdi magát összeszedve,
és a fia válaszol:
– Papa, azon gondolkodtam,
hogyha versenyló vagyok,
nem zavar a hosszú fülem,
amíg gyorsan vágtatok?
Nézd csak, a versenylovaknak
mindnek kicsi a füle! –
mondja Győző álmodozva,
s apja elnéz, messzire.
– Versenylovak… versenylovak…
hátukon sugár nyereg,
sörényüket szél kapdossa,
alattuk a föld remeg...
versenylovak... amint látom,
tényleg kicsi a fülük.
– Nem baj papa, majd levágom,
levágatom,
hogyha végre megnövök.
– Valóban, majd levágatod,
hogyha versenyló leszel... –
szól Talyigás elmélázva,
majd hirtelen felfigyel.
– És mi van az iskolában?
Történt-e ma valami?
– Iskolában? – hebeg Győző,
s nem meri kimondani.
– Igen, ott, az iskolában –
mondja apja makacsul,
bár már sejti, s úgyis tudja,
hogy fia rosszul tanul.
– Hááát... az úgy volt... tudod papa,
hogy nem megy a számolás,
egyes lett a matek dogám,
sok hibám volt, nem vitás...
– Egyest kaptál? Dolgozatra?
Mert nem megy a számolás?
Majd én kiverem belőled!
Ha nem tanulsz, csak igás
szamár leszel, nem versenyló!
Igááás! Igááás, nyavalyás!
Igás maradsz, mint az apád!
Igááás! Igááás
Talyigáááááás!
[…]
