Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Történetek a Pirosoviból

2009.01.04

 Kép 

Miklya Zsolt

TÖRTÉNETEK A PIROSOVIBÓL

mesék

 

Kállai Nagy Krisztina grafikáival

Harmat Kiadó, 2004

 

 

Amikor Csorváson éltünk, szülőfalumban (ami ugyan város lett azóta, nekem mégis falu marad), én vittem Eszter lányomat és Attila fiamat óvodába, méghozzá abba, ahová magam is jártam annak idején. Attila nem is beszélt másról, mint a Pirosoviról. Pedig amelyik ott állt a park (a „Kiserdő”) mellett, piszkossárga volt inkább. Fiam képzeletében átszíneződött mégis, és benépesült olyan lényekkel, akikkel csak a mesékben és egy kisgyerek fantáziavilágában szoktunk találkozni.

 

 

 

Részlet a könyvből:

 

 

 Kép Henrike, a Pirosovi szemefénye

  

– Hörrr... Mörrr... Hörrrci... Mörrrci... – hörgött és morgott és hapcizott nagyokat Henrike, az oroszlánkölyök, a Pirosovi szemefénye. Homályos szemekkel, szomorú pillantásokkal feküdt a babaszoba csíkos rongyszőnyegén. Az ajtót leste, mikor nyílik ki végre, mikor surran be az első lábacska az óvodába.

A Pirosovi babalakói aggódva figyelték hörgő és tüsszögő barátjukat. Nusika, a kesztyűbáb-nagymama meg is jegyezte:

– Látod Henrikém, nem lett volna szabad belefetyelni azt a hideg tejet, ami kifolyt a hűtőszekrényből! Hiába mondtam neked! – de mondhatta most is, Henrike meg se hallotta. Maradék éberségével és mindkét fülével az ajtón kívüli neszekre figyelt.

– Zrrr... csrrr... – zördült és csikordult a kulcs a zárban.

– Aha... Margitka néni. Ó, akkor még várni kell! – hajtotta le fejét újra szomorúan az oroszlánkölyök.

Már megszokta, hogy reggelenként elkopog orra előtt a takarítónő fehér cipője, s ott csúszkál a parfis feje. Most egyébként sem lett volna kedve ráugrani.

Bezzeg az első napokban! Akkor még Margitka néni is csodálkozva állt meg a viháncoló kisoroszlán mellett a fejét csóválva:

– Ki látott már ilyet?! Ki hallott már ilyet?! Egy oroszlán. Még ha kicsi is. Nohát!

 

Atilka már reggel sejtette, mikor Apa hótaposó csizmáját húzta a lábára, hogy valami készül.

– Szánkóval megyünk az oviba! Juj, de jó!!! – és Eszterkóval táncra perdültek, amúgy cipő nélkül az előszobában. Anya alig tudta őket ráncba szedni, felöltöztetni végre. Egy búcsúpuszi, egy ölelés, aztán usgyi a szánkó, zsupsz, Eszterkó elé.

– Tedd föl a lábad Atilka, mert beleakad a hóba, és csurom vizes lesz! – okította öccsét. De Atilka fütyült a testvéri szóra.

– Tütűűű! Utazuuunk! – és vastagon beleszántott hócsizmás lábaival a mellettük suhanó hókupacba. – Tütűűű! Utazuuunk!

Már vagy az ötödik utcánál és a huszonötödik tütűűű-nél tartottak, amikor Atilka lába megakadt valamiben. Majdnem lefordult a szánkóról.

– Apa... Állj meg Apa! Nézd... egy nagy cica. Vigyük magunkkal!

– Ugyan, hagyd azt a macskát, biztosan elkódorgott valahonnan, majdcsak hazatalál!

– De Apa! Ez nem olyan, mint a többi cica. Nem is cica. Ez egy... ez egy igazi...

– Oroszlán. Henrik vagyok, az oroszlánkölyök. Eltévedtem, és semerre sem találom az utat.

Ha eddig a hidegtől nem, hát most a meglepetéstől majd megdermedt Apa ereiben a vér.

– Hohogy-hogy... Te tudsz beszélni? És... hogy kerülsz ide az utcára, egy hókupac közepébe? – kérdezte megdöbbenve.

– A vackomat kerestem és eltévedtem – válaszolt dideregve és szűkszavúan az oroszlánkölyök.

Sok idő nem maradt az álmélkodásra, mindannyian fáztak, különösen, ha a vacogó kisoroszlánra néztek.

– No, ideteszem elétek a szánkóra! – mondta Apa felnyalábolva a remegő testet, s már szaporázta is lépteit a Pirosovi felé.

 

Hej, a Pirosovi! Álmok óvodája! Milyen jó megérkezni ebbe a zsibongásba, ebbe a jó melegbe, különösen télen, ilyen hidegben. Különösen egy vacogó, fázó kis oroszlánnal. A gyerekek örömrivalgással vették körül Eszterkót és Atilkát, vagy inkább a karjukban szuszogó oroszlánkölyköt, amint beléptek a terembe. Jutka óvó néni már óvatosabban közeledett felé, akármilyen gyámoltalannak tűnt is.

– Honnan hoztátok ezt a macskát? Tudjátok, hogy állatokat nem szabad hozni az óvodába! – de akkorra már Apa is belépett. – Elnézést Miklai úr, tudja hogy...

– Én egy oroszlán vagyok. Henrik a nevem, de csak Henrikének szoktak hívni. És nagyon fázom... fávázovovovom... – szólt közbe, mit sem tudva az illemről, az oroszlánkölyök.

– Henrike! Henrike! Henrike! – ugrálták körül a gyerekek harsogó csatakiáltással, majd egyik kézből a másikba került, mígnem a babaház közepén kötött ki, a csíkos rongyszőnyegen.

– Henrik! Henrike! – hümmögött Terike néni, a vezetőóvónő, miközben körbetárcsázta a rendőrséget, az önkormányzatot, a védőnőket és az állatorvost, ám mindenhonnan udvarias, de rendreutasító választ kapott, miszerint fél éve nem járt erre cirkusz, a legközelebbi állatkert száz kilométerre található, ahol egyetlen öreg oroszlán lakik, és különben is hideg van, mínusz húsz fok, ilyenkor még az egerek is patkánynak látszanak, hogynemondjam, nutriának... Paff! Most légy okos Terike néni, Jutka óvó néni! Mi legyen a Pirosovival? Csak nem fog ki rajta egy oroszlánkölyök?! Ha már a hatóságok úgysem törődnek vele! Lesz, ami lesz. Beszélő oroszlánja még úgysem volt a gyerekeknek.

Azt az üdvrivalgást még Henrike könyörgő siránkozása sem tudta elcsendesíteni:

– Éhes vagyok... éhes vahagyohok...

 

 

Kép

 

 

 

          Így lett Henrike a Pirosovi lakója, hogynemondjam kedvence, vagyis szemefénye. Talán egyedül Margitka néni maradt némileg távolságtartó irányában.

– Jó, jó! Egy beszélő oroszlán! De azért nekem kell utána takarítani!

Pedig a parfisfej-vadászaton kívül igazán nem panaszkodhatott rá még ő sem. Különösen rendes kis oroszlán volt. Terike néni, a vezetőóvónő meg is jegyezte egyszer:

– Látjátok gyerekek, Henrike már megértette, amit mondtam, nektek meg háromszor is meg kell ismételni!

Mintha megfeledkezett volna Henrike kivételesen jó hallásáról, hiszen mégiscsak oroszlán, hiába kölyök.

Bezzeg most Margitka néni rá sem hederítetett, hiába tüsszögött hangosan a babaszoba csíkos rongyszőnyegén.

– Majd a gyerekek – sóhajtott magában, s ábrándozva leste és figyelte a bejárati ajtót, hegyezte a fülét, mikor hallja meg végre az ismerős lábneszeket, Eszterkó papucscsattogását, Atilka szandicsoszogását, s persze a többiekét, Verosét, Tibiét, Jocóét, Anettkáét, Fabula Janiét. Aztán ez is elkövetkezett. Nyílt az ajtó, s egyszerre hárman is beszaladtak rajta. Pillanatok alatt körülvette a jóleső zsibongás, de most többet várt ennél.

– Vegyék már észre, hogy beteg vagyok! – és szomorúan hajtotta le fejét újra két mellső lábára. A gyerekek azonban nem vették észre, elszaladtak, játszani kezdtek. Henrike szemei megteltek súlyosan gördülő nagy könnycseppekkel.

– Beteg vagyok...

 

Egy jól ismert apró kéz ébresztette fel bánatából. Atilka keze.

– Szerbusz, Henrike! Nézd, mit hoztam neked! Diócsónak. Apával csináltuk – és a megszokott, csillogó szemeket kereste, de csak bágyadt, szomorú pillantással találkozott. – Mi van veled Henrike? Mi a baj?

– Hörrr... és mörrr... és hörrrci meg mörrrci...

– De hiszen te beteg vagy. Azért vagy ilyen morcos.

– Hörrrci.

– Óvó néni! Henrike beteg. Meg kell gyógyítani! – és Atilka már szaladt is a játékospolchoz, hogy levegye az orvosi táskát. Mire visszaért, ott kuporgott Henrike mellett egy kupac gyerek. Eszterkó vitte a szót:

– A doktor bácsi majd megvizsgál, és ad neked szurit, de nem kell tőle megijedni. Aztán kapsz még kanalas orvosságot, és vizes kendővel bekötjük a torkodat. Jó?

– Hörrr – hangzott Henrike válasza, majd nagyra nyitotta száját a doktor bácsi kérésére. Atilka bekandikált az oroszlántorokba, komoran megcsóválta a fejét, és fülére tette a hallgatót.

– Sóhajtsál nagyokat Henrike! Most vegyél nagy levegőt! Úgy. Fújd ki!

– Hörrrci... mörrrci... morrrci...

– Hát bizony, a torkod piros, tüdőd hörög, te megfáztál Henrike. Írok neked orvosságot – és Atilka megfontolt ákombákomokkal rótta a receptet.

Verost és Tibit szalajtották el az orvosságért. Tibi rögtön negyedikbe kapcsolt, és elrobogtak a babaszobán túl, a játékospolcon is túl, az ügyeletes gyógyszertárig.

– Henrike megfázott! Kérek neki orvosságot! Egy kisoroszlánnak való adagot – és már robogtak is vissza a kiváltott gyógyszerekkel.

– Látod Henrike, itt az orvosság – simogatta meg Eszterkó a kölyökoroszlán homlokát. – Nyisd ki nagyra a szád! – és egy diócsónaknyi barna szirup lecsusszant a piros oroszlántorokba.

– Hörrrci!

– Ezt pedig a nyakadba kötöm, de vigyázz rá, nem szabad levenni!

– Hörrrrrr...... Mörrrrrr...... – mormolta jólesően, fejét mellső lábaira hajtva, szemeit lehunyva, átengedve magát a simogatásnak. – Hörrr és mörrr és még egyszer mörrr...

– Maradjunk csendben, hogy tudjon aludni! – hallotta még félálomban, miközben valaki behúzta a babaszoba függönyét.

– Hörrr-mörrr... hörrr-mörrr... – horkolt egyenletesen, vagy csak kicsit hangosabban szuszogott a kelleténél Henrike, a beteg oroszlánkölyök, gyógyulóban gondoskodó kezektől.

Kép

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.