Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


forrás 2009 január - két Miklya-vers

2009.01.24

A forrás malmai lassan őrölnek. De biztosan. Első megjelenésemre a lapban sokáig kellett várnom, a most megjelent két vers is több mint egy éve ki lett már választva. Így lehet, hogy kis fáziskéséssel, a cérnatáncnál néhány héttel később jelent meg két vers a kötetből.

 

 

Kő, korom, olaj

 

                                                          vándor-motívumok

                                        Salvatore Quasimodo nyomán

 

 

Sziklabarlangod kémleled, az elhagyottat.

Visszhangot vársz, legalább, falra írt jelet

kormoló fáklyafényben. De csak a kor.

A klasszikus árnyék, sorsmutatványod helye

reflektorok zuhatagában. Belépőjegyed árába

foglalva a Szimfónia nyitánya. Ouverture,

összhang, bőregérszárnyak csapata rebben.

Fény és hang kikapcs, vonul tovább a

közönség. Marad a kő, a fáklya emléke

is elévül. Ultrahang mérte puszták

emlékezet előtti, emléken túli csöndje.

 

                        *

 

Eljött érted, és hajnali derengésben

vezetett fel a hegyre. Nem szólt, némán

baktattál te is nyomában, ciprusujjak

mutattak árnyékként föl az égre. Szürke

kövek közt szuszogott még a fehér.

Fent a magasfeszültség szikratávírója,

alant a tenger, turistaközpont, börtönsziget,

fakó világ. Szürkévé váltál magad is ott

egy pillanatra, eljött hát, kövekre öntve

szűrt olaját, pedig tudhatnád, soha

nem ragyog fel hiába az öröm.

 

 

 

 

 

 

Öt bagatell

 

Könnyű átkot hord feléd a szél,

nyár-pihe vattabolyhát, bomló

felhő-virágot, mi folyamatosan

arcot vált, alvó öregből kamasszá

nyúlik lassan, és nézd, készülődik

már benne a csitri-öröm. Múlik

egymásba minden forma, tartalma

nem több (nem kevesebb), mint

amit forró fazékból szippant fel a

párátlanító tölcsérében keletkező

huzat. Nem a te hangod, csak egy

légpamacs: tűnő, páratelt levegő.

 

*

 

Magakelletése szál végén

lengő kalásznak. Szaladni

bele a gabonatáblába, lévén

nyár, tűnni csak el, ki bírja

(ki nem) ezt a női szeszélyt?

Városi gyerek azt se tudja,

miből készül a kenyér, mitől

olyan fehér meg omlós. Azt

mondják, az adalék anyagtól.

Pedig csak a nyártól, amit

nem lehet lehántani a lisztről,

csak ízlelni, falni, szeretni.

 

                        *

 

Földből kikapart tört idolom,

visszaírom a földbe neved.

Suttogom csak a varázsigét

arcod fölé, tört éjszakákon,

bánat nélküli pillanatragasztó,

cserepeidből álmot ígér. Végül

elalszom. Álomtalan zuhan rám

újra a föld s ami van. Alatta

időtlen tört mosolyod más-

napot ér, s én kaparom, kapar-

gatom, idétlen archeológus

arcod gödröcskéiből a fényt.

 

                        *

 

Magának beszél, csapzott haját

a szél kibontja. Metszett orsóról

a szálak lebegnek így, ahogy

mondja csak, nem lel nyugalmat.

Nem tudod, merről támad ma

újra a szél? Korai harmat lepi

a vendégszobányi tájat. Ma is

kiteszi szélnek és napnak ellen-

zőit, felvonja vitorlának, arcát

fordítja délnek, nyugatnak, s

amíg lábával löki a hintaágyat,

szivacsmatracát képzeli tatnak,

mit a hullámok körbenyalogatnak.

 

                        *

 

Ki merne kevesebbet akarni.

Ki illesztené helyére az eltékozolt

éveket, ülne csak érvek helyett,

s mikor motyogássá szelidül a

vadludak éneke, felállna halkan.

Olajtól sebzett szárnyakkal leg-

feljebb tócsákban ragyog fel a

szivárvány, olyan túlvilági, való-

színűtlen színekkel, hogy még

a feltámadástól is elmegy a kedv,

nemhogy az evezőtollak azúrba

mártott álmaitól. Ugyan, ki merne.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.