Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Irodalmi randevú

2009.01.21

Kép

 

Az Irodalmi randvúk keretében 2009. január 30-án 18 órától az Anno meseboltban Pompor Zoltánnal beszélgettünk.

 

 

Kép

A beszélgetés családias légkörben zajlott, nem voltunk túl sokan, de az jelenlévők érdeklődése, figyelme és szeretete őszinte légkört teremtett. Így egyfajta lét-összegző, alkotói stratégiákat megfogalmazó műhelybeszélgetés alakult, ami folytatódott, míg vonatra nem szálltunk Mónival. Sőt, a vonaton is.

Ezúton köszönöm, mindenkinek, aki eljött.

 

Kép

Alább olvashatjátok Móni Egy marék zizi c. kisregényéből azt a részt (kicsit bővebben), amit felolvasott, s tőlem egyet az új kamaszverseim közül, amit nem tudtam felolvasni.

 

Kép

Miklya Luzsányi Mónika: Egy marék zizi - részlet

Szóval, akárhogy nézem, nem vagyunk egy konszolidált keresztyén család, én nem tudom, mások hogy csinálják, de nálunk mindenki zizzent egy kicsit, azon csodálkozom leginkább, hogy szegény tanító nénik mégis szeretik a kölkeinket, pedig Macó is a tanítási óra közben, mellett és alatt rajzol, hajtogat, nyír, vág, szerel, színez, ragaszt vagy legalábbis ragad, és már ezredszerre hallja, hogy ne babrálj fiam, de hát mit tegyen, ha babrálni kell, babrálni muszáj. Macókám zsebéből drótok, huzalok állnak ki, asztalát elborítják a lendkerekek, gyújtások és kapcsolók, vonzódik mindenhez, amivel babrálni lehet, a fürőszobánk általában filatéliai klub, a száradó bélyegek csendesen peregnek a csempéről, mint fákról az őszi levél, „Macó, hol vannak a tűim?”, ordít időnként a sárkány, az összes tű, olló, centiméter, gemkapocs, gyöngy és fonál Macó feneketlen fiókjainak valamelyikében lapul, az asztalán takarítani nem lehet, mert mindig éppen szárad, préselődik, hajlik vagy lapul rajta valami. Mindezt természetesen megtetézi az ádáz korszellem, már amelyik a fiamat éppen elfogja, az indiánkorszaknak vége, a műskalpok összeaszalódtak rég, a vigvam ugyan áll még a kertben, de szublimálódott, mint ahogy az indián nyilakról és lándzsákról is lekerültek a toll-, gyöngy- és bőrdíszítések, hogy magukra ölthessék Hélios isteni képét.

Karácsonykor még semmit sem sejtettünk.

Bozsóék ajándéka konszolidáltan feküdt a fa alatt, Koppány puszta kézzel esett a csomagnak, Kicsigyöngy ugrott, és még tiltakozni se volt időm, előrántotta a fiókból a szabóollót, ne, Kicsigyöngy, ne, reccsent a papír, a karton meg az abrosz is, de a csomag kibomlott, s ránk zúdult Achilleus haragja.

Először csak egy ártalmatlan gyermekkönyvnek tetszett a trójai háborúról, de Achilleus kilépett a történetből, és letepert mindent, ami útjába került. Februárra rezignált beletörődéssel konstatáltam, hogy szókincstárunk eposzi jelzőkkel gazdagodott, s a rózsás ujjú hajnalt egyre nehezebb szívvel várom, rettegve, mily büntetéssel sújtanak újfent az istenek, s alig futtatja Hélios arany szekerét az ég peremére, a Hercegnő, ki orcáját fürtjeivel takarja el, fúriakiáltást hallat enyhelye felől:

– Macó, ha még egyszer szőröket találok a hajzselémben, megetetem veled!

A villámló tekintetű Achilleus orcáját halálos sejtelem borítja el, s keselyűlelkű nénjét perli az istenek előtt. Ugrok azonnal, s mint jól nevelt istenanyához illik, békíteni próbálom gyermekimet, tudod Hercegnő, hogy Macó sisakbokrétája...

– Mi?! – mered rám ama 195 centis – Sisakbokréta?

Tagadhatatlan, nehéz felismerni a sisakbokrétát a zselétől csöpögő gyapjúgombócban, de én látom, és látja Macó is, amint a trójai harcmezőn Achilleus örökéltű lovaival száguld, páncélzatán megvillan a napsugár, sisakforgója délcegen magasodik homlokán.

Csak még a zselé, az hiányzik.

Értsd meg, próbálok érvelni, de a Hercegnő nem érti, egyébként is nehezen tűri a görögök előrenyomulását, Zeus nyilait sorra kivédi Koppány feje fölül, ám Zsezsét már meg nem mentheti, a fertőzés eléri őt is, s egy napon a Hercegnő döbbenten jön be hozzám a szobába, „Te, ezek meghibbantak!” A konyhából villámkérdések hallatszanak, „Ki volt Hektor apja?”, kicsit nehezen értem a választ, Macó valószínűleg most tömte a szájába a vajasmézes kenyeret, ama ambróziával csepegtetve, „Mit csináltak Achilleus lovai Patroklos halálakor?”, „Ki volt a mirmidonok királya a trójai háború idején?”, ja, semmi, próbálom nyugtatni a Hercegnőt, csak „Legyen ön is milliomos”-t játszanak a görög mondakörből. A Hercegnő még mélyebben elfátyolozza orcáját fürtjeivel, és félreérthetetlen mozdulatot tesz homloka előtt.

De az olümposi istenekkel senki sem játszhat büntetlenül, Macóra is kirovatott a mitológiai büntetés, s mint ilyen, csalafinta elemet is tartalmazott, egy napon páncélzatot kezdett készíteni, eredeti, görög páncélt. S elöntöttek bennünket a had-, kor- és művészettörténeti albumok, először csak a papírok, kapcsok, ragasztók és kartonok, de ahogy komolyabbá vált az ügy, jöttek a bőrdarabok, szegecsek, saruszíjak is. Mint Penelopé vászna, olyan lassan készült a mellvért, mindennek tökéletesnek kellett lennie, a hajlás szöge, aránya pontosan kimért, a sisakforgó délcegen előremered, a lábvért épp a lábikráig ér, a pajzson a nyílröpítő Apollón magasodik.

Aztán jött a farsang, Macó nem is lehetett más, mint Achilleus, „Tudod Anya, Doma lesz Patroklos, Áki meg Hektor, és berontanak a színre és vívnak, és amikor az ifjú Patroklos elesik, a gaz Hektor lerántja róla a pajzsot, de akkor jön a hős Achilleus, és megmenti.” Nem akartam a hős Achilleust megzavarni, de mintha kicsit akciófilmesre vette volna a görög mitológiát, na mindegy, egy farsang erejéig tán nem haragszanak meg ránk az istenek. A baj csak akkor kezdődött, amikor a tanító néni bejelentette, hogy a farsangra közös koreográfiával készülnek, s a gaz Hektor, kutyamájú volt az mindig, visszamondta a szereplést. Patroklos, mint hű barát, az utolsó előtti napig kitartott, akkor futamodott meg, mikor kiderült, hogy az egész alsó tagozaton csak ők ketten lesznek, akik nem az osztályukkal együtt szerepelnek. Nemes lelkű Achilleust porig sújtotta a hír, „Te Anya, képzeld, az egész osztály pólyásbabának öltözik, érted, pólyásnak! Hát el tudod te képzelni Hektort pampers pelenkában, cumival a szájában?”

Nem. Nem tudtam elképzelni.

Hős Achilleus bátran állta az ostromot, derekát be nem adta, hű maradt görög fegyverzetéhez.

A farsang a szokásos őrülettel indult, bár Macó jelmeze tökéletesen kész volt, de Zsezse pillangónak öltözött, és a csápjait persze elfelejtettem megcsinálni, indulás előtt még össze kellett tűzni, „Anya, hol vannak a szárnyaim?”, „Apa, a kardomat el ne felejtsd!”, Koppány egy kötőtűvel hadonászott, „Jesszkess sakájtekintetű Pájizsi”, hiába, Koppány még nem perfekt a görög mitológiában, Kicsigyöngy, másszál le a cipősszekrényről, Hercegnő, jó lenne, ha te is aktivizálnád magad, kapcsold le légy szíves a kicsiket.

Az iskolában egyszerre három helyen kellett volna lennem, öltöztetni Zsezsét meg Macót, miközben az eszemkás anyukák megint ferde szemmel néztek rám, hogy nem kenem velük a szendvicset, ingázok az iskolaépület két szárnya között, mint Kharón csónakján a holt lelkek, s nincs a nyelvem alatt obulus, így nyugalmat nem lelhetek, futok hát, csak futok, Zsezsére feladom a szárnyait, kifestem a szemét, miközben eszembe jut, hogy Macó a lábvértet nem tudja felvenni egyedül, átrohanok hozzá, de Balázs már ott van, öltözteti a gyereket, akkor jó, mehetek szendvicset kenni.

Aztán kezdődik a jelmezes felvonulás az aulában, borzasztó tömeg, „Anyukák, ne állják el az utat, mert a gyerekek nem tudnak bevonulni!”, Balázs is a velem szemben lévő lépcső korlátját támasztja, átjutni hozzá reménytelen, hát maradok inkább. És elkezdődik a műsor, először az első ások, mint kis zöld manók vonulnak be, bájosan ringatják a feneküket a zenére, aztán jönnek az első bések, valami country számra táncolnak, ütemes vastaps a zene ritmusára, ijedten nézek Balázsra, te jó ég, ha ez így megy végig, mi lesz itt Macóval, se zene, se koreográfia, a tömegben Macó tekintetét keresem, de nem találom, eltakarja a sisakrostély, csak beharapott száján látom, hogy akar, valamit nagyon akar. Figyelni már nem is tudok a gyerekcsoportokra, csak nő bennem a félelem, jönnek az osztályok sorban, szinte mindegy, hogy minek vannak öltözve, nem a jelmez számít, hanem a zene meg a koreográfia, a kimódolt poénok, megtervezett geggek. A következő csoport Macóék osztálya, ott mászik négykézláb Hektor, a közönség hangosan nevet, Macó egyre görcsösebben harapja a száját, sírni nem akar, a zene ütemére minden gyerek cuppogtatja a cumiját, Patroklosról leesik a gumibugyi, de nem baj, a közönségnek ez is tetszik, vastaps a válasz. Édes Istenem, mi lesz itt, keresem Macó tekintetét a fejek fölött, légy erős Macó, és biztatóan mosolyogni próbálok, de nem tudok, Macónak nincs zenéje, nincs koreográfiája, ezt a gyereket itt földbe tapossák, kiröhögik, senki észre se veszi majd, hogy hónapokig dolgozott, hogy az életét hozza elébük, Istenem, adj neki erőt.

– És most lássunk egy igazi görög harcost a Trójai háború idejéből!

A konferanszié hangja éles, szinte sérti a fülemet, az aulában csend, néma csend, mindenki a zenére vár, és Macó elindul a több száz ember előtt, lassan megy, kimérten, a gyomrom görcsbe szorul, most, most fogják kiröhögni, most fogják megalázni, magamban készítem a vigasztaló szavakat, tudod Macó, nem az számít, hogy ki, mit mond, a belső értékek, azok a fontosak, semmit nem jelent, hogy röhög a tömeg, hogy mit súgnak össze a hátad mögött, csak az a bajuk, hogy nem álltál be a sorba rázni a feneked, tekintetemmel Balázst keresem, ha ezt a gyereket itt kiröhögik, örökre nyomorult marad, sose mer majd más lenni, mint a többi, de Balázs nem néz rám, a fiát figyeli. Macó egy kört tesz az aulában, sose gondoltam volna, hogy ilyen hosszúak a másodpercek, néhány perce itt még buli volt, hangos zene, most meg vibrál a csend, átfohászkodom a teret, tudod, ugye tudod, kisfiam?

Macó középre ér, és kirántja a kardját:

– Achilleus vagyok, a mirmidónok királya!

Csönd.

Senki sem nevet.

Hirtelen tör ki a taps, s nem is akar elülni, hiába vonul le Achilleus a színről, hiába vár a következő táncos lábú csapat. Valaki hátulról megveregeti a vállam, jó svádájú kölyök a fiad, van kiállása, van, az van neki, mosolygok hátra, de valamiért inkább sírni szeretnék, kiállása, az van neki...

 

 

Kép

 

Miklya Zsolt: Te tudod

 

(Zsolt 139,1-12)

 

El akarok bújni anyáék elől.

Nem úgy, mint kicsi koromban,

a széles és hosszú abrosszal letakart

asztal alá, de úgy, hogy sikerüljön.

A hajam mögé. A könyvem mögé.

A számítógép monitorja mögé.

Vagy csak úgy. Mit tudom én.

Hallgatásba. Röhögésbe. Mindegy.

A bújás számít. Ne vegyék észre,

hogy valaki más vagyok éppen.

Te tudod, mit jelent másnak lenni,

neked elmondhatom. Szilárd is érti.

De hiába van közös búvóhelyünk,

ott nem vagyok az, aki magamban.

Magamban egy másik magam van.

Ha ezt bárkinek elmondanám,

hívná a mentőket, vagy legalábbis

furcsa arccal meredne rám.

De melyik „rám”? Röhejes, nem?

Anya megijedne, nem röhögne.

Apának sincs elég humorérzéke

hozzám, vagyis hozzánk, ha már

az osztódás lett a természetem.

Osztani, osztódni, szétosztani,

ugyanaz vagy nem ugyanaz?

Ez itt a kérdés. Nem teszem fel,

csak neked. Te akkor is érted,

ha kérdés, akkor is, ha nem. Te

tudod, mit jelent másnak lenni.

 

 

Istenem, hiszen te ismersz

engem. Ha leülök vagy felállok,

te azt tudod. Ha járkálok vagy csak

fekszek és bámulom a plafont,

azt is tudod. Mielőtt kimondanám,

mielőtt elképzelném, például hogy

egy arc miért változik hirtelen

sírósból nevetősre, vagy vissza,

te azt is. Ki sem kell mondanom.

Hova mennék előled? Hova bújnék?

Ha a laptopomba bújok, te ott vagy,

ha bringára ülök, és hátszélbe

burkolózom, vagy a gödör mélyén

avarba temetem magam, te ott vagy.

És azt is tudod, melyik magamat

temettem el. Hisz ismersz engem.

 

 

Kép

A fotókat Gazsy Csaba készítette

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.