Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Széchenyi Ágnes: Miklya Zsolt: Amit hoztál... című verséről

2009.01.12

Széchenyi Ágnes

Miklya Zsolt: Amit hoztál… című verséről

Laudáció a Salvatore Quasimodo költői verseny díjátadásán

 

 

Kedves Közönségünk,

a bíráló bizottság tagjaként meg kell követnem Önöket. Ugyanis ebben az évben a Salvatore Quasimodo költői verseny fődíját, mint hallani fogják, egy regény kapta. Miklya Zsolt verse 12 versszakból áll, a strófák 13-19 sorosak, az összesen – megszámoltam – 179 sor. Versnek ez már-már regény. De legalábbis az, amit az irodalom hosszú versnek mond. Ilyen „hosszú verset” írt nálunk a népi irodalom felől és az 1945-ös sorsfordító változásokkal útnak indulható Nagy László és Juhász Ferenc. De írt ilyet Kassák is, sőt Nemes Nagy Ágnes. A származás, az indulás tehát nem feltétlenül műfaj-kijelölő összetevő egy költészet kialakulásában. A téma és a témához való viszony már inkább. Miklya Zsolt a gyerekkort idézi meg versében. Azt a világot, ahonnan elindult. Annak a világnak banális, említésre sem méltó történéseit, ami mindannyiunkat mégis meghatároz. Mert ha nem is ezek, de ilyenek velünk is megtörténtek.

A nagyon fiatal életkort persze ki lehet fejezni egyetlen hatalmas sorral is, miként Szabó Lőrinc tette, amikor így összegzett: „Szép volt, isten volt, Egy Volt a Világ.” Önök hallják és nem látják a verssort, s én pedig nem vagyok színész, aki ezt az egy sort jól hangsúlyozva értelmezné, hát elmondom, Szabó Lőrinc verssorában az isten kisbetűvel van írva, de az Egy, a Volt és a Világ csupa nagybetű. De nem mondok teljesen igazat, amikor ezt az egy verssort a gyerekkor kizárólagos foglalatának mondom. Csalás ez, hiszen Szabó Lőrinc is regényt írt, harmonikaszerűen bővíthető szerkezettel dolgozott, szonettekből építette fel lírai önéletrajzát. A kis versek, a szonettek elváltak egymástól, ahogyan a gyerek és ifjú számára tagolódik, bomlik szét a világ.

A díjnyertes költemény is az elkülönülés, az én-tudatra ébredés verse. Miklya Zsolt verse hatalmas felsorolás, az első emlékektől kezdődően sorol elő tényeket, képeket és – s ez a fontos – érzeteket, amire a gyerek visszaemlékszik. Rácsos ágy és papasajt, árokpart és fáramászás, ágkorona, s mellette rögtön egy anekdota, már viszonyulás, reflexió, egy talán kis súllyal született gyerek körüli kellemetlen érzetet hagyó tréfa. Észre sem vesszük, amikor a könnyű flashback képek, a filmszerűen feltoluló és rapszodikusan sorrendbe álló, de inkább kavargó emlékek átfordulnak létértelmezésekbe. A költő komoly játékot űz velünk, belehajszol az élményfolyamba, s már nem enged visszautat, az áradás az erkölcsi ítélet őszinte pillanatáig hajtja az olvasót, hallgatót.

Nézzünk egy példát. Fut a felsorolás, egymásba öltődnek a történetek, egyik hívja a másikát. Falun vagyunk, a selymes porba, homokba pisilő gyerek bemenekül a dédmama szobájába. A dívány rugói, a funkciója vesztett katonaláda jönnek elénk. Megelevenedik a falvédő, értelmet nyer a mintázat, a szarvaspár, az életkép, a kisgyerek a falikárpit figuráival vív életre szóló csatát. Aztán jön egy másik játék, ugrálunk a térben szabadon, az udvaron vagyunk megint, a megfordított udvari lavórral játszanak, az anyát halálra ijeszti a látvány, a zománclavór mint teknősbéka elindul. S amikor belefeledkezünk a játékba, gondtalan olvasóként szinte beleszólnánk az emlékbe, ha mondjuk egy pohár borral ülnénk a költő felmenőinek kertjében, akkor jönnének, áradnának a mi emlékeink, mesélnénk mi is szívesen – akkor, akkor valami megállítja ezt a felhőtlen múltidézést, a szórakozást. Ez a lavóros teknősbékás versszak, epizód könnyeden indul, valami magasra tett léc említődik az elején, ami alatt a gyerekek a szó szoros értelmében átbújnak nap mint nap. Aztán a versszak végén visszatér ez a kép, csak időt vált Miklya Zsolt, a múlt időt fölváltja a jelen. S ez az egyszerű grammatikai fordulat más dimenzióba tolja a verset. „Magasra került/ a léc, naponta bújsz át alatta, szívedre ne/ vedd már megint, elég csak észre.” Ez a léc már nem az a léc. Ez a számadás pillanata. A felnőtt figyelmeztetése. Valami elégedetlenség, valami viszonyításon belüli alulmaradásról van szó, valami kényelmetlen, emésztő érzésről. És ott van a „már megint” szerkezet, tehát valami állandósult zavaró dologról van szó, valami nem úgy sikerült ebben az életben, mint ahogy nekiindult. Csöndbe van burkolva, temetve, hogy mi is a tét. Valami köztes érzés ez, aminek nincs neve. Kevesebb mint boldogtalanság, kevesebb mint kiábrándulás. A hétköznapokban indázó elégedetlenség. Nincs oka, nincs felelőse, nincs itt a versben magyarázata sem. De van tétje.

A régmúlt és a jelen között teremt kapcsolatot a vers. Kíváncsivá tette az olvasót. Előhang ez, egy megírandó regényhez. Vagy vázlat a zárt formájú, tömény és szűkszavú vershez? Ez utóbbit kevéssé hiszem, de nem tudom. Csak azt tudom, hogy a Miklya Zsolt ígéretes úton jár. Várunk tőle valami jelentőset.

 

Balatonfüred, 2007. szeptember 8.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.