Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Tradíció és kultúra összjátéka mai magyar keresztyén gyermekkönyvekben

2010.02.07

Dr. Pompor Zoltán

Tradíció és kultúra összjátéka mai magyar keresztyén gyermekkönyvekben

 

A tradíció szerepe a keresztyén gyermekirodalomban

 

A magyar nyelvű gyermekirodalmon belül a keresztyén gyermekirodalom művelése és kutatása[1] egyaránt mostohán kezelt terület, annak ellenére, hogy a magyar gyermekirodalom sokáig azonos volt a keresztyén gyermekirodalommal, „…hazánkban 1531 és 1711 között nyomtatásban, magyar nyelven megjelent, számszerint mintegy 2000 megmaradt könyvnek több, mint 70 százaléka vallásos, erkölcsös és tanító célzatú (közvetve tehát megint csak a valláshoz s az erkölcsre vezető) volt.”[2] A XX. század közepéig a vallásos gyermekkönyvek az iskolai (hittan)oktatás eszközei voltak, szerzőik elsődlegesen nem irodalmi, hanem hitbeli és pedagógiai szempontokat tartottak szem előtt. Az iskolai tankönyvek olvasmányai, a versekbe szedett viselkedési szokások, imádságok és bibliai történetek a vallásos tradíció reformáció koráig nyúló hagyományait követték, szerzőik pedagógusok, lelkészek voltak, akik nagy jóindulattal, de kevés tehetséggel bírtak, így vált a gyermekirodalom a vallás és a pedagógiai szolgálólányává. A romantika kora, a népmesék felfedezése, Andersen meséinek magyar fordítása (1856) és az önálló műmese-irodalom létrejötte az a fordulópont, amikor különválnak a vallásos és a világi gyermekolvasmányok. „A XIX. század második harmadától, a szabadabb szellem terjedésével, jobbára már csak népkönyvkiadóink falunak szánt ponyva-termékei között találkozunk nem iskolai célú vallásos-könyvvel, erkölcs-, és illemtanokkal”[3] – írja Drescher Pál.

Ezzel a folyamattal a párhuzamosan a XX. század elején változás tapasztalható a gyermekről, a gyermekkorról kialakult képben is. Ugyan továbbra is jelentős súllyal bír az iskolai hittanoktatás és az ehhez kapcsolódó keresztyén olvasmányok, megjelenik azonban egy új, az irodalmat, esztétikai értékeket legalább olyan fontosnak tartó irányzat is. Ennek az új felfogásnak szimbolikus alakja Móra Ferenc, aki szakítva a tradicionális formákkal a mesét és a meseregényt használja arra, hogy a keresztyénséghez kapcsolható alapvető értékeket (szeretet, önfeláldozás, bűnbánat és megbocsátás) indirekt módon, az irodalom eszközeivel mélyebb jelentésrétegeken keresztül közvetítse. A Kincskereső kisködmön utolsó mondta – „A szeretet az élet.” – jól összegzi Móra Ferenc értékvilágát.

A II. világháború utáni időszakban az állam – a kemény, majd a puha kommunista diktatúra – az iskolák államosításával, a hittanoktatás eltörlésével, az egyházi szervezetek betiltásával, az egyházi könyvkiadás ellenőrzésével a vallást a templomok falai közé szorítja vissza. Az egyházi iskolák és a könyvkiadók számának radikális csökkentése a vallásos gyermekirodalom térnyerését is megállítja, s míg az 1956. utáni évtizedek a magyar nyelvű gyermekirodalom egyik aranykorát jelentik, a vallásos gyermekirodalom a fentebb vázolt körülmények miatt képtelen ilyen magasságokba emelkedni – mind formai, mind tartalmi szempontból megreked a két világháború közötti színvonalon.

Új lendületet csupán a rendszerváltást követő években kap a vallásos gyermekirodalom: újjáélednek az egyházi iskolák, egyházi kiadók, gyermekújságok. Igaz a könyvek szerzőinek jelentős része továbbra is a tradicionális utat követi, egyre többen érzik hivatásuknak olyan vallásos gyermekszövegek írását, melyben a hitbeli és pedagógiai mellett legalább olyan fontos az irodalmi-esztétikai szempont is.

A vallásos gyermekirodalom alapvető feladata (már amennyiben egy irodalmi műalkotásnak lehet feladata?) sokáig a Biblia világképén alapuló ismeretterjesztés volt, melyhez az alkotások szerzői irodalmi formákat is felhasználtak – tudjuk azonban, hogy egy vers nem attól válik élő és ható irodalommá, hogy a sorok egymás alá vannak írva és rímelnek. Drescher Pált idézve: „… az olvasni tanulás egyetlen lehetséges célja ez időben a könyvek könyvének, a Bibliának megismerése volt.”[4] Ez a rosszul értelmezett feladatvállalás a mai napig megterheli a magyar nyelvű vallásos gyermekirodalmat: elsősorban nem elvarázsolni, játszani, felüdíteni, hanem nevelni, oktatni akar. A hangsúly a sorrenden van, hiszen nem vitatom, a verses imák és mesés példázatok szerepét a gyermek vallásos nevelésben, de ez a szempont egyáltalán nem zárja ki az igényes illusztrációjú könyvekben esztétikailag is magas színvonalú versek, mesék, példázatok publikálását.

A keresztyén gyermekirodalom fontos helyet kapott és kap a keresztyén családok gyermekeinek hitre nevelésében. A verses imádságok, a képes Bibliák és a bibliai történetekre épülő mesék, történetek a család és a gyülekezet hívő közösségében felnövő kisgyermek számára meghatározzák azt a biblikus keretet, melyhez későbbi hitbeli élményeit viszonyíthatja, a kamaszkor ifjúsági olvasmányai pedig segíthetik az egyházi szocializáció lépcsőfokait járó fiatalt abban, hogy kilépve a tradicionális keretek közül istenkeresése és hite személyessé válhasson.

A tradíció ugyanakkor el is idegenítheti a keresztyén gyermekkönyv olvasóját, amennyiben az nem vallásos háttérből érkezik. Hiába találkozott Isten szeretetével, saját élményeit nem visszahangozzák a vallásos szövegek. A keresztyén gyermekirodalom teológiai fogalomrendszere, a kulturális háttér hiánya miatt a sok ismeretlen jelentésű fogalom olyan áttörhetetlen falat állít, mely elriasztja az olvasót, emiatt nem tudja megszólítani a szöveg. Pedig ezeknek a szövegeknek a hitbeli ismeretátadáson túl lélekébresztő feladatuk is lehetne: olvasójuk amellett, hogy elsajátítja a keresztyén tradíció retorikai elemeit, újra és újra élje át, tapasztalja meg Isten gondviselő jóságát, melyet – feltehetően – a szöveg írója is megtapasztalt. Legyen a keresztyén gyermekirodalom bevezetés a világ teljességébe, szó szerint vezetés: a Lélek kiemelése, kibontása, kigöngyölítése a zsenge test rejtekéből a Fény felé! […] Bámulatra, áhítatra, önmagára, egyetlenségre, Lélekre-ébresztés!”[5]

Jelen tanulmányban két vallásos gyermekkönyveket is író kortárs szerző munkásságában keresem azokat a motívumokat, melyek szövegeik keresztyén gyermekirodalmi tradícióhoz fűződő kapcsolatát jellemzik. Miklya Zsolt versei és Kamarás István meséi egyaránt azzal emelkednek ki az átlagból, hogy látszólag követik, mégis szakítanak a keresztyén gyermekirodalom hagyományaival. Csupán a formai elemeket veszik át a vallásos gyermekirodalom kliséi közül, a tartalom éppen ellenkező irányba mutat: a formális-tradicionális vallásosság helyett a személyes hitvallásra helyeződik a hangsúly. Ezért lesznek képesek ezek a szövegek azzal is párbeszédre kelni, akinek nincsenek alapvető ismeretei a keresztyénségről. A vallásos közegben szocializálódott és az Evangélium szellemiségét csak hírből ismerő gyermek – két különböző kulturális hátterű olvasó – számára egyaránt van üzenetük ezeknek a verseknek, meséknek.

 

A tradíció továbbvitele és meghaladása – Miklya Zsolt gyermekversei

 

Miklya Zsoltnak az utóbbi években két olyan verseskötete is megjelent, amelyben vallásos gyermekversek is találhatóak. Az Ezüstszín fonálban[6] a hagyományos vallásos irodalmi formákat felhasználó, azokat új tartalommal és játékkal megtöltő hittanos versek mellett olyanokat is olvashatunk, melyek az ember szívét megszólító Teremtő Istenről új fogalmakat használva vallanak.

Az Ezüstszín fonál kétféle vallásos gyermekvers-típusa példa a tradíció elfogadására és felülírására, hiszen a hagyományos vallásos attribútumokat használó versek mellett olyanokat is találunk a kötetben, melyek nem feltételezik a vallásos kultúra meglétét, a Biblia történeteinek és fogalomrendszerének ismerete nélkül is befogadhatóak.

 

Bibliai történetek, példázatok versbe szedve

 

A Pusztai számtan, a Tízparancs és a Zsoltárzengő ábécé zárt kulturális háttere leginkább azok számára nyitott, akik

·         ismerik a versekbe szedett bibliai történetek eredeti változatait, azaz van valamilyen kapcsoltuk az intézményes vallással (családi neveltetés, iskolai vagy gyülekezeti hittanórák);

·         a fentebb említett vallásos nevelésükből adódóan „beszélik” a teológiai nyelvét, ismerik a megváltás, bűnbocsánat, megtérés, újjászületés fogalmak jelentését;

·         akik ismerik ezeknek a mondókáknak az eredeti változatát (Egy – megérett a meggy… illetve Zengő ábécé).

 

Mindhárom vers – a biblikus és a népköltészeti hagyomány mellett – még egy izgalmas, kulturális kapcsolatot teremt: a tízparancsolatot és a zsidók pusztai vándorlásának történetét elmesélő versek (de akár a Vacsorarímek című verset is ide sorolhatjuk) ugyanis a két világháború közötti tankönyvek verses ismeretterjesztő szövegeire rímelnek.

Miklya Zsolt a tradicionális alapokra épülő gyermekversekben nem követi a magyar keresztyén gyermekvers-hagyományt abban az értelemben, hogy nem nevelni, oktatni akar, hanem mesélni, történeteket mondani, játszani gyermeki lelkülettel a gyermekkel. Ehhez a játékhoz különleges formákat is felhasznál, hiszen a magyar népi gyermekmondókák formáit valamint a klasszikus magyar gyermekverseket hívja játszótársul – megtöltve azokat biblikus tartalommal.

 

Vallomásos versek


A vallomásos versek ezzel szemben kulturális (biblikus és magyar irodalmi) háttérismeretek nélkül is könnyen befogadhatók, mivel nem a csupán kevesek számára érthető teológia, hanem a mindenki számára megtapasztalható érzések, érzelmek nyelvén beszélnek a teremtett világról és Teremtőjéről.

A versekben megjelenő ember harmóniában él a természettel, alapvető magatartása az öröm, a magasztalás, a hála, a csodálat és az áhítat. A lelki kincseket fontosabbnak tartja a földieknél, a versek kulcsszava a szív, mely Istenhez kapcsolódik, aki jelen van mindenütt, mégis csak szívvel (gyermekszívvel) érthető meg. Ezekben a versekben (Áhítat, Ott, Milyen vagy?, Dúdoló, Kincs, A Teremtő éneke) a szerző egyetlen szándéka, hogy megtapasztalt istenélményét közvetítse az olvasó felé. Nincsenek elvárások, nincs tanító szándék, csupán vallomás van, amit az E/1 személyű elbeszélő hang még jobban felerősít. Miklya Zsolt vallomásos verseiben gyakorta a természeti világ képeinek felhasználásával szemlélteti az ember és Isten kapcsolatát, ezért aztán a fiatal olvasó könnyebben el tudja képzelni Isten szeretetét, jóságát, gondviselését

            Milyen istenkép rajzolódik ki ezekből a versekből? Isten gondviselő, tenyerén hordoz; ott van mindenütt, lakhelye az emberi szív; A Teremtő éneke című versben pedig Isten is megszólal, illetve énekel (később látjuk majd, hogy a Szent és a zene fogalma Kamarás István meséiben is szorosan összekapcsolódik). Ennek az Istennek – ellentétben a nem vallásos köztudatban élővel – nem a bűnök felhánytorgatása és számonkérése a célja, hanem a test táplálása, a lélek formálása, iránymutatás a nehéz pillanatokban, a szerető gondoskodás (Milyen vagy?).

A Pityu azt mondja[7] kötet E/1 személyű elbeszélő hőse a világra nyitott istenkereső gyermek olykor meghökkentően őszinte gondolatait mondja ki. A kötet címadása becsapós: nem Pityu a versek gyermekhangja, hanem nyolcéves kisöccse (nevét nem tudjuk), a közeg pedig újra egy zárt kultúrát sejtet, hiszen egy keresztyén család mindennapjai rajzolódnak ki a versekből. A zárt kultúrát azonban éppen az elbeszélő hang oldja, a kisfiú kérdez, kíváncsi a világra és Teremtőjére, akiről már sokat hallott (például a gyermek-istentiszteleten), ám most olyan életkorba érkezett, amikor a tanult igazságok mellé szeretne saját megélt bizonyosságokat illeszteni. Miklya Zsolt korábbi kötetéhez hasonlóan ezek a versek is a tradicionális vallásosság kellékei nélkül a gyermek szemléletével és szókincsével kérdeznek Istenről. Isten hol lakik? Szereti-e az állatokat? És az embereket? Mindenkit? Melyik a kedvenc színe? Szokott-e fürdeni? Szokott-e játszani? Olyan kérdések ezek, amelyek éppúgy lehetnek a vallásos tradícióban cseperedő gyermek kérdései, mint a más kulturális háttérrel rendelkező kiskamaszé, aki a lét alapvető kérdéseire keresi a választ.

A kötet verseiben nemcsak a gyermek istenképének formálódását, hanem a felnőttek kialakult nézeteinek sokféleségét is megtapasztaljuk. A nyitó versben (Isten hol lakik?) a versek szereplői egymondatos hitvallásukat is elmondják: Anya szerint Isten a szívben lakik, Apa gondolkodik, Nagyapa felfelé mutogat, nagyi pedig a templomba hív, de hivatalos teológiai álláspontot kapunk a lelkésztől és nem hivatalosat Pityutól, aki szerint „Isten a legjobb kapus, ott áll a gólvonal előtt”. Sőt kérdéseire nemcsak családtagjaitól vár választ, hanem az olvasótól is, provokál, állásfoglalást vár, szeretné bevonni a játékba, mintha azt mondaná: nem sokat tudok a világról és Teremtőjéről, de azt szeretném veled is megosztani, és várom, hogy te is oszd meg velem a gondolataidat! Párbeszédre hívnak a versek, és ezzel a családdal jó beszélgetni, mert hiteles, őszintén elmondja gondolatait, érzéseit, olyan, mint egy jó barát.

 

Istenélmények sokfélesége – Kamarás István meséi

 

Kamarás István szövegei több szinten is reflektálnak a vallásos gyermekirodalom hagyományaira. Meséi, meseregényei úgy újítják meg a hagyományt, hogy mindeközben nem szakadnak el a tradíciótól sem formai, sem tartalmi tekintetben. Meséi ugyan első olvasásra szokatlannak tűnnek, e meghökkentés azonban szándékos: kizökkenteni és elgondolkodtatni a hagyományos mintázatokhoz szokott olvasót Isten és ember kapcsolatáról, az istenélmény sokféle lehetőségéről, az utakról, melyeken keresztül eljuthat a teremtmény a Gondviselő Isten szeretetének megtapasztalásáig. A történetek – hasonlóan Miklya Zsolt Pityu-verseihez – párbeszédre kelnek az olvasóval, provokálják, állásfoglalásra kényszerítik, formálják. Az alábbiakban Kamarás István könyvei közül az Apuapu és a leleplezett rakoncaficánka[8], a Világverseny a berekben[9] valamint a Csigamese[10] című meseregényeket elemezve arra a kérdésre keresem a választ, milyen nyelvi eszközökkel sikerül lebontania azt a falat, amelyet a hagyományos vallásos retorika emel az istenkereső olvasó elé.

 

Dialógus Istenről – az intézményes vallásosság kritikája

 

Kamarás István meséinek tradicionális vallásos regisztere kétszólamú: egyfelől szövegei reflektálnak a hagyományos szövegtípusokra, másfelől a történetek szereplői folyamatos dialógusban vannak a keresztyén hagyománnyal. A Világverseny a berekben egyszerre idézi a legendamesét (Isten és Szent Péter a mennyből alászáll, hogy igazságot tegyen a teremtmények között) és a példázatos állatmesét annak morális, már-már didaxisba hajló tanulságával. Ez utóbbi műfaj hagyományait követi a Csigamese is, és bár ebben a könyvben kevesebb a kinyilatkoztatott tanulság, a Berek állatainak személyiségjegyei a fabulákhoz hasonlóan, ebben az esetben is emberi tulajdonságokat példáznak.[11]

A hagyományos szövegtípusok játékba hozásánál izgalmasabb, miként képes a szerző kapcsolatot teremteni a szövegen belül a vallásos hagyománnyal. A két világháború között számos olyan egyházi szervezet működött Magyarországon, amely céljaként tűzte ki az ifjúság erkölcsének nemesítését, a keresztény világnézet elmélyítését.[12] Ezeket a szervezetek 1948. után a kommunista diktatúra betiltotta. A (katolikus) egyház szerepe és elnyomása folyamatosan felbukkanó témája az Apuapu…-nak: a pannonhalmi bencés gimnázium „a kommunista rendszerben is működhetett, persze csak a legszigorúbb ellenőrzés mellett”; a Regnum Marianum újraindult, az előző rendszer azonban ezt a mozgalmat is „előszeretettel üldözte”, az őrangyalok pedig idealista csökevényeknek számítottak. Dezső bácsiról kiderül, hogy bencés diák volt; Pipi bácsiról, hogy evangélikus a vallása, Karola néniről pedig, hogy apácáknál nevelkedett, de az elnyomó rendszer alatt nem járt templomba, mert féltette az állását, így aztán a vallás helyett az ezoterikus dolgok felé fordult. A narráció különlegessége, hogy legtöbbször azok beszélnek a múltról, akik akkor még nem is éltek. A primer információforrások (Dezső bácsi, Karola néni, Kornél apja, Fóti atya) helyett a következő generációk (Anya, Kornél, Jakabos, Kriszta és Peti) mondanak ítéletet az elmúlt rendszerről.

Az intézményes vallással majd’ mindenkinek van kapcsolata az Apuapu…-ban. Petit például nagymamája tanította imádkozni, amiből a fiúnak csupán az „örökkön-örökké, ámen” és az „Uzsonna a magasságban” szófordulatok maradtak meg, ez utóbbit Kriszta javítja ki Hozsannára, az okos kislány hitbeli ismeretei azonban nem a hittanórákról, hanem a kerületi könyvtárból származnak.

A vallásos szólam Jakabos révén jelenik meg a történet szekularizált közegében, ő a vallási ismeretek tárháza (nem véletlen, hogy Peti később Jakabos atyának nevezi), „borzasztóan okos volt efféle istenes dolgokban”, hiszen neki a legszorosabb a kapcsolata az intézményes vallással: rendszeresen jár hittanra az iskolában (másodmagával) és misére Fóti atyához[13]. Segítségével jut egyre közelebb Istenhez Kornél, az istenkeresés során pedig maga Jakabos is formálódik, formális buzgósága megélt hitté mélyül, amikor ismeretei cselekedetekkel párosulnak és szolgálatként értelmezi feladatát.

A Csigamese egyik epizódjában (Vasárnap) Csiga és Imádkozó Sáska dialógusa jól példázza a tradicionális, külsőségeiben megnyilvánuló vallásosság és a személyes tapasztalatból fakadó istenélmény különbözőségét. Imádkozó Sáska annyiban hasonlít az Apuapu… Jakabosára, hogy az állatok között ő képviseli a tradicionális vallásosságot, annak minden látható attribútumával együtt: köszönés, misére járás, szüntelen imádkozás, bibliai igehelyek idézése. Úgy tűnik, számára a forma fontosabb, mint a tartalom, képtelen felfogni, miként lehetséges a megszokott szabályokkal szakítva tisztelni a Jóistent. A mise csak akkor érvényes, ha „odaérsz időben és rendesen viselkedsz” – oktatja Csigát, aki tisztában van a mise jelentőségével (nincs kulturális különbség a két szereplő között), de természeténél fogva képtelen megérkezni az istentiszteletre, így ott dicséri a Jóistent, ahol éppen a harmadik harangszó éri. Az elhúzódó beszélgetés miatt Imádkozó Sáska, aki még életében nem késett el miséről, kénytelen Csigával együtt a mezőn elcsendesedni. A hagyományos szólam keveredik a személyes hanggal, Sáska a megtanult liturgiába kapaszkodik, Csiga szabadabb: a mise hagyományos szövegét új jelentéstartalommal tölti meg. Végül Imádkozó Sáska is belátja, hogy szép mise volt, elfogadja Csiga istentiszteleti módját, ám tradicionális vallásosságát szinte érintetlenül hagyta a különleges mise, hiszen beszélgetésük így fejeződik be: „… nagy ugrásokkal visszafelé indult, hogy le ne késse az Úrangyalát.”

 

Dialógus Istennel – a személyes istentapasztalat fontossága

 

A vallás hagyományos keretei között felnövő gyermek sok információt megtud Istenről, a Szentírásról, az elvárt magatartásformákról, a tanult imádságok lehetőséget adnak számára, hogy ne csak Istenről beszéljen, hanem párbeszédbe is kerüljön a Szenttel. Miklya Zsolt verseiben számos példát találtunk arra, miként lehet dialógust folytatni Istenről, hogyan lehet szólni Istenhez, sőt arra is, hogyan szólal meg a Teremető. Kamarás István meséiben még egy kommunikációs lehetőséggel találkozunk: a Jóisten teremtményei közé jön, személyesen kerül kapcsolatba velük, párbeszédet lehet folytatni Vele.

Az Apuapu… világában Isten csodálatos megjelenése olyan radikális határátlépés lenne, ami hiteltelenítené az egész történetet. Ezzel szemben a Csigamese és a Világverseny a Berekben állatmesei formája már éppen eléggé csodálatos, ehhez képest ugyan váratlan, de semmiképpen nem lehetetlen a Jóisten személyes megjelenése.

Az Apuapu… Kornélja balesete következében elfelejt mindent, egy idő után azonban visszatérnek az emlékei, a legtöbb fogalom jelentést nyer kivéve Istent (és a tapírt). Családtagjai azonban nem törődnek bele a hiányba, és mindent megtesznek, hogy újra értelme legyen az Isten szónak. Kornél istenkereséséhez két irányból is kap segítséget: Anyu és Peti a szekularizált világ kultúrájából merít (szólások, közmondások, káromkodások), Jakabos pedig hittanos és gyülekezeti élményei felől közelít: „Istent nem szabad sürgetni, majd ő időben megszólítja Kornélt.” Kornél értelemmel ugyan felfogja a szó jelentését, de továbbra is nehezen tartja összeegyeztethetőnek a hitet és a tudományt. Jakabos erre a kifogásra így felel: „Isten nem egy kiszámítható egyenlet, nem egy megfejthető rejtély, hanem olyan titok, amelyhez kevés az eszünk. Ha nem nyílik meg feléje testünk, lelkünk, szívünk, akkor hiába okoskodunk.” Kornél szíve pedig szép lassan kinyílik az ismeretlen Isten felé és ez a nyitottság teret enged Isten számára is, hogy csodát tegyen az életében. Ez a csoda pedig nem más, mint a szeretet csodája, melyet a történet – különböző kulturális háttérrel rendelkező – szereplői ugyanolyan fontosnak tartanak: „Nem lehet, hogy azért nem látjuk Istent, mert olyan közel van hozzánk?” (Kornél); „akkor talán mégis kell lennie valami Jóisten-félének, aki ilyenkor kipótolja a hiányzó szeretetet, vagyis valamilyen furmányos módon igazságot tesz.” (Anya); „Ha Isten valahol észrevesz valami hiányt vagy ürességet, azonnal betölti szeretetével.” (Jakabos).

Az Apuapu… szereplői dialógust folytatnak Istenről, imádságban megszólítják, a Mindenható megérinti az ember szívét, ám láthatatlan marad. A Csigamese és a Világverseny a Berekben szereplői számára ezzel szemben személyesen jelenik meg a Jóisten. Kamarás István nem allegorizál, hanem a maga teljességében mutatja meg a Mindenhatót, aki gondoskodik teremtményeiről, meghallja a hozzá fohászkodókat, megmutatja az értelmetlen célokért küzdők számára a lét igazi értelmét. Istennek azért is meg kell jelennie, hogy bebizonyítsa, nem zárható be a nyelv börtönébe, képes felülemelkedni a vallásos fogalomrendszeren és ezzel a szabadsággal szeretné teremtményeit is megajándékozni. Ezért lesz fontosabb a szív, mint az értelem, a Jó és a Rossz örök, mesei harca helyett a szív harcai kerülnek a mesék középpontjába.

 

A mindenség szünetjele

 

Istent nem a szavakban lehet megtalálni, hanem a csendben és a zenében, melyek mind Miklya Zsolt verseiben, mind Kamarás István meséiben kulcsfogalmak, és olyan különleges kulturális mezőt jelölnek, melyben mindenkinek része lehet függetlenül attól, hogy gyermekkorában kapott-e vallásos nevelést vagy sem. Miklya Zsolt vallomásos költeményeiben a meditatív dúdolgatás (Dúdoló) és az áhítatos csönd (Áhítat) egyaránt a szív felé mutat, ha szívből kommunikál (imádkozik) az ember Istenhez, esélye van a teljes létre. Kamarás Istvánnál a csend „a Mindenség szünetjele”, ugyanakkor Isten szereti a zenét is, kedvelt időtöltése, hogy kiül a Mennyország kapujába szájharmonikázni, kedvenc dalai vannak, és amikor a Mindenség (Ég és Föld) szólamai egybekapaszkodnak, harmóniában egyesülnek, és mennyei dúdolássá válnak. A zene és a csönd egymás kiegészítői („Zene a csönd odafönt.”), így beszél erről az Apuapu…-ban Gézuka, a pincefilozófus: „A nagy rendetlenségben, ami minket körülvesz, szétfut a zene. De ha kibírjuk a csendet, középre rendeződik, és megszólal.” […] „A rendetlenségben rend lapul. A csendben meg zene.” […] „A csendben meghallani a lét lüktetését. A lét a rend, a mindenség, ami van.”

Kamarás István és Miklya Zsolt szövegei arról üzennek, milyen sokféle útja lehet az embernek Istenhez és Istennek az emberhez. Azzal, hogy a formális vallásosságról a személyes istenkeresésre helyezik a hangsúlyt egyúttal új retorikát is alkalmaznak, olyan beszédmódot, ami a vallást nem a tradicionális fogalomkészlettel írja körül, s ezzel nem épít falakat az istenkereső ember elé, hanem lebontja a kulturális határokat, ezzel mindenki számára elérhetővé teszi Isten szeretetét.

 



[1] A keresztyén (tágabban véve pedig a vallásos) gyermekirodalom definíciója eleddig tisztázatlan a magyar nyelvű szakirodalomban, ennek pótlása és a magyar nyelvű tradíció további alakulástörténete jelen tanulmánynak nem témája. A kutatók tartózkodásának oka lehet az is, hogy a vallásos gyermekirodalom sokszor nem éri el azt az irodalmi nívót sem, ami érdemi kritikai nyilatkozatot lehetővé tenne, így a keresztyén gyermekirodalom alkotásainak jobbára kultúr- vagy pedagógiatörténeti jelentőségük, az irodalomtudomány nem számol velük.

[2] Drescher Pál, Régi magyar gyermekkönyvek. Magyar Bibliophil Társaság, Budapest, 1934.

[3] Drescher Pál i.m.

[4] Drescher Pál i.m.

[5] Drescher Pál i.m.

[6] Miklya Zsolt, Ezüstszín fonál. KEPE, Kiskunfélegyháza, 2002.

[7] Miklya Zsolt, Pityu azt mondja. KEPE, Kiskunfélyegyháza. 2004.

[8] Kamarás István, Apuapu és a leleplezett rakoncaficánka. Ciceró, Budapest, 2001.

[9] Kamarás István, Világverseny a Berekben. Ciceró, Budapest, 1999.

[10] Kamarás István, Csigamese. Ciceró, Budapest, 1998.

[11] Szecsődi Leó a Tücsök és a hangya meséjéhez olyan új befejezést írt, mely az eredeti tanulságot keresztyén tanulsággal cseréli fel.

[12] Rónay László, Vallásos szellemű ifjúsági irodalom a XX. század második felében. In. A magyar gyermekkultúra almanachja. Szerk.: Jörg Buschman et al. Katiolische Akademie, Hamburg, 1990. 182.

[13] Fóti atya szintén a tradícióhoz köthető, ám Peti szerint „elég jó fejnek” tűnik, rendhagyó istentiszteleteivel próbálja kimozdítani a híveket megszokott vallásosságukból.

 

Magyar Református Nevelés X/3.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.