Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Nálam a vers

2009.01.03

Nálam a vers

 

 

„Nálam a vers kezdetben mindig nagyon hosszú. Kilométeres versszerelvények vonulnak bennem: tizenöt-húsz éves élmény-rakományok, tele félkész gyártmányokkal, törmelékkel, fattyúsorokkal, egymáshoz tapadt jelzőkkel, rímekkel. Ezt a temérdek anyagot kell megrostálnom. Annyira, hogy beleférjenek egy tetemesebb bőröndbe... De mit vessek el, s mit vigyek magammal?” (Nemes Nagy Ágnes)

 

Első versküldeményemhez Füzi László ezt a kritikus megjegyzést fűzte: „Zárt, teljes világgal rendelkezik, talán túlságosan is zárttal”. Azóta nem hagy nyugton a nyitás, megnyílás szüksége. Hogy a versben helyet kapjon a másik.

 

„vers az, ami hajlék. otthon. ami beborít és

kitakar. kezdetben puszta volt a papír és

üres, sötétség borította a mélységeket, s mi

lélekrepesve figyeltük: kinek a lelke lebeg

mibennünk. aztán csöndre csönd jött, közös

hallgatás, belső mezőkre vetített idő. a

hetedik napon tovább írtuk egymást”

             

(Visky András – Tompa Gábor: Romániai magyar négykezesek – [prológus])

 

Visky András mondja egy interjúban: „Az irodalom az érvényes mondat keresése.” Grendel Lajos pedig: „Az irodalom a létről szóló beszéd.” Ezért is érvényes Hervay Gizella vers-indulata: „Aki azt hiszi, hogy az irodalom irodalom, / az hülye.” (Előszó)

 

Lackfi János: Abszolút ízlelés

Lucien Noullez-nak

 

„Beleírni – beleolvasni a tájba.

Beleírni – beleolvasni magadat.

Nézni magad felett a fellegeket.

Nem mert sokan nézik,

sem mert kevesen nézik,

a nézésnek nincs köze sokhoz,

se kevéshez.

Várni, hogy a fent majd

beleír- beleolvas a lentbe.

Most ír bele, most ér bele

borodba az első esőcsepp.

Most ízleled, most olvasod

üzenetét.”

 

              (Lackfi János: Abszolút ízlelés)

 

„egyszer csak, pillanatról pillanatra bizonytalanná válik ki kit olvas, az Olvasó olvassa a Szöveget vagy a Szöveg olvassa az Olvasót, a Beszélő mondja ki a Mondatot vagy a Mondat mondja ki a Beszélőt”

                        (Visky András: La parole singuliçre)

 

 „LEVÉL HELYETT” – verskötetem, ami aztán íróasztalfiókban maradt.  Beszélgetés Visky Andrással a versek kapcsán. Néhány széljegyzetem a kéziraton, amit szívlelek azóta is:

A sokatmondás mint semmitmondás. Jelzőhalmozások. Félek az ilyen jelzős szerkezetektől (mint „félek a játszani nem tudó emberektől” J.A.). Sírás, jajgatás, önsajnálat. Fegyelmezni a romantikus hajlamot. Itt a rím uralkodik a versen. Nyelvi tér kell, ahol mást mutat meg a szó, mint amit közönségesen tudunk róla. Tézisvers; nemszeretem általánosítás; szószéki szituáció. A tétel kimondására más műfajok alkalmasabbak. Az időről beszélni úgy, hogy nem mondatik ki az idő neve. Majdnem megvan. De csak majdnem, ha helyettem általánosítasz, helyettem mondasz ki dolgokat. Az élmény és a nyelv őszintesége nem ugyanaz. Olvasatszerű versek, stílustanulmányok. Szükség van rájuk, de csapdát rejtenek: azt hiszem, hogy az én hangom. Távolságtartás kell hozzájuk és idő.

 

A jelzőhalmozások.

Buborékigyekezet.

 

Versszikárok.

Kései oszlopos szentek.

 

Imre Miska, gimnáziumi osztályfőnököm és magyartanárom – azóta a régi magyar irodalom egyetemi professzora – mondta, még amikor első versanyagommal mentem el hozzá: Legyek nagyon szigorú magammal. Azóta többezer sort kihúztam. Ő pedig azt a kéziratot azóta is őrzi.

 

Legelső megmaradt versem, 16 évesen írtam, címe: Idő I. – ma már elég komikusnak tűnik:

 

Sok idő eltelt

sok idő megmaradt

csak az a nyomorult kevés nem

ami oly gyorsan elszaladt

                                 míg éltem.

Ne félj!

Van aki folytatja

lesz aki folytatja

                              csak én nem

                                   soha sem.

 

Az önsajnálat indulata könnyen talál magának egy képet, motívumot, költői szerepet, amibe beöltözhet. Néha elég egy puha sor, ringató rímpár, magasztos kifejezés, vagy mint az előbbi alliteráció. Van mit fülön csípni. Néhány a Levél helyett kihagyott soraiból: „Csüggedésbe mártva” „Talán a kő is kérve kérne” „Hol a barátság, irgalom, szentség?” „Akkor majd kósza lidércként” „felsóhajt a csend” „s ti bűztől rothadó / lángot leheltek felém” ésatöbbi.

 

Esterházy Péter Béke-díja átvételekor (2004) a frankfurti könyvvásáron Esti Kornél szerepébe bújva, az írói munkáról szólván tett egy mellékesnek tűnő megjegyzést: „hát ott van egy kis munka, amelynek nagy része az önsajnálat elkerülésére vonatkozik.”

 

Valamikor írt. Elég sokat. Ma már inkább egy lecsúszott irodalmi bártündérre emlékeztet. Az egyszerűség kedvéért, csakis az egyszerűség kedvéért, mondja, még mindig mondja a nyakatekert végenincset, és az utca sarkán arcomba köpi maradékát.

 

Akár a férfiklimax, akár a nemzeti klimax is tud íratni verset: „mert mi nem csak magyar, / isa kiskun vogymuk”. (A szerző maradjon inkább inkognitóban.)

 

„Nem az írás a dolgom, hanem a figyelés. Ha tudok figyelni, tudok írni.” (Esterházy Péter: Javított kiadás)

 

„Ezt a susogást leírom” – Pintér Lajos: Clairefontaine.

 

Daniel Daréus, az ünnepelt karmester szívrohama után visszavonul gyermekkora falujába. Figyelni. S miközben figyel, komponál: sorsokat, életet formál és zenét. Ez a Hétköznapi mennyország.

 

„Jocókám, miközben odanézek, csak úgy teszek, mintha látnék valamit, de igazából mondatokat látok, kileshető, kiszívható, elcsaklizható szavakat. ...szarom le, mi van mögöttük. ...a költő csak egy imitátor, és az imitátornak ez a sorsa: amint beleéli magát a szerepbe, dilettáns.” (Grecsó Krisztián: Achilles-ín)

 

Egy elcsaklizott mondat Lackfi Jánostól: „A vers nem kiáltvány.”

 

A vers nem lehet

kiáltvány némán kiál

tok mint a márvány

 

„Szóval a kert végébe jártam, mert ott maradt az a kő, rajta a vörös rajzolat, nem dobta félre senki, nem törődött vele senki... És az apám keze, mint egy iskolai gyűjteményben a préselt növények, még mindig ott hevert a kert végében.” (Lackfi János: Furcsa, veres virág)

 

„A vízjel az az életed mikéntjének a jele az életed anyagában, melyet nem tudsz úgy kifordítani, hogy a vízjel kézzelfogható legyen. Talán épp a kifordítás maga, ez az már, ami a vízjelet tönkreteszi. Emléke marad benned csupán. Meg egy csomó papirosodban, persze, maga a vízjel. Kifordíthatatlan.” (Tandori Dezső: Vízjel)

 

Ablakon kinéz. Nem udvart lát,

gyepet, diófát, megmászhatót,

hangokat hall, hallani vél,

húrokon pendül, nem hangulat,

nem is a líra, nem tud ilyenről,

csak a húrok ernyedése, feszülése,

hangokból a világ, ahogy majd

hangokká omlik össze.

Udvart lát mégis, szimfóniát,

rezeg a húr, rezeg a gyep, a diófabőgő,

átlendül a kerítésen, már az eperfák alatt

futkos, Matyi bácsi hegedűtokjába bújik,

egy üres hegedűtokba bújik a világ.

Matyi bácsi süket, elhagyták a hangok,

csak belül rezeg tovább, húr nélkül is,

leül az öreg mellé, a diófa alá, együtt

hallgatnak, két üres hegedűtok, hiába,

dilettáns mind a kettő.

 

              (Dilettánsok – saját, fiókban maradt)

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.